Csaplár Ferenc, Gergely Mariann, György Péter, Pataki Gábor szerk.: Kassák. A Magyar Nemzeti Galéria és a Petőfi Irodalmi Múzeum emlékkiállítása (1987)
Korner Éva: Adalékok a magyar képzőművészeti avantgarde történetéhez a két világháború között. Kassák Lajos helye a magyar avantgarde tendenciákon belül
ellentétesek voltak is - valamennyi emigráns magyar avantgarde irányzat ekkor fellépett, de amelyek itthon valóban készülődtek a hatalomátvételre. Az idő rövidsége miatt ezúttal csak egyetlen művészegyéniséget emelnék ki,az Uitzhagyatékből táplálkozó és az itthoni fiatalok vezéralakjává fejlődött Szőnyit. Kritikusai már rövidesen feltűnése után a klasszikus reneszánsz iránti vonzalmát hangsúlyozzák - az Uitz-hagyatéknak éppen legsebezhetőbb pontját emelik ki.Sok kortársával együtt Szőnyi valóban eljutott a jóságos megbékéltető,az avantgarde spekulativitásához képest az ősi lét állehetőségét kínáló natúrához. Egy levelében,1925-ben így ír: „nagyon röghöz kötött ember vagyok, nagyon szeretem,ami körülöttem van,a földet,... Vettem egy tehenet, nagyon boldog vagyok vele,és azt hiszem, jobb teheneket fogok róla festeni, mint az összes legendákról és babonákról,amik a magyar népköltészetben szerepelnek". Különös determináló képessége a hazai rögnek: az 1919 előtti magyar avantgarde irodalmias ideologikus kötöttségeitől szabad pécsi fiatalok, Breuer, Molnár Farkas,akik már 1920ban bekerültek a Bauhausba,és ott a leggyakorlatiasabb tervezői,építészi feladatokat hajtották végre, itthon, nyári szünidőkben festményeket, rajzokat, rézkarcokat készítettek, amelyek egy része kubisztikus városkép,de más része olyanféle tolsztojánus szemlélettől átitatott vallásos,szimbolikus jelenet,amelynek variációi megtöltötték a Belvedere kiállításait. A piétizmus mélypontjára érdekes módon a csőbútort feltaláló Breuer Marcel jutott el - linómetszeteinek tanúsága szerint.És megjegyzendő adalék,hogy Molnár Farkas,miután megalkotta kubisztikus és absztrahált itáliai városképeit 1921-ben és 1922-ben,és még Bauhaus-tanítvány korában,1923-ban világhíressé lett a Vörös kockaházzal,szimbolikusvallásos olajképeket kezdett festeni,és 1923-ban datált rézkarcain architektonikus elemek és emberi figurák társításával lírai-érzelmes asszociációkat keltő kompozíciókat alkotott. (Igaz, hogy - különösen eleinte - ez a kettősség a Bauhaust is jellemezte.) Ebben az elcsillapulásban,csendre vágyásban és a mindinkább meg is valósuló csendben visszhangtalan riadóként hangzik Hevesy Iván és Palasovszky Ödön 1922-ben kibocsátott Manifesztum-a: „A milliók kultúráját - Új művészetet - le a penészvirággal". Ez a program, amelynek az ellenforradalom politikai rendszerében és rendőri gyakorlatában minden feltétele hiányzott,a Kassai Munkás proletkult programjával és a bécsi Egység antiesztétikus agitatív irányvonalával volt rokon, s valójában nem a hazai ellenfeleknek szól - hiszen ezekkel nem vehette fel a harcot -, hanem Kassáknak. Szorosabban kapcsolódott tehát az emigráció problematikájához,mint a magyarországi realitáshoz.A „Milliók kultúráját" megteremteni akaró program a valóságban egy-két irodalmi előadássá zsugorodott,amelyet Maazsarné közreműködésével munkásközönség elé vihettek. A program azonban irrealitásaellenére is előremutató,fontos mozzanatokat tartalmazott,olyan magvakat,amelyek a Szovjetunióban ezekben az években érlelődtek.Ezeket a magyar írók közül elsősorban Mácza fedezte fel és értékelte,de Berlinben is kísérleteztek velük,és Magyarországon a 20-as évek végén erőteljesebben megfoganhattak, igaz, csak rövid időre, míg a terror újabb hulláma el nem özönlötte őket: ilyen mozzanatok a hagyományos műfaji határokat ledöntő,a kultúrmonopólium jogkörét áthágó „összművészet" elve, mely a tömegek aktivi14
