Maróti István szerk.: Imátlan ima. Kortársak Devecseri Gábor emlékére (Budapest, 2001)

Az istenek kegyeltje - HUBAY MIKLÓS: Az eposz eleje és vége

Elégtételt kéne éreznem. Hisz oly ritka győzelem ez. Hiába. Tele vagyok szkepszisszel. Hogy hátha ez is épp oly hiábavaló, mint a némaság? Aztán dedikálta egy könyvét. Megígértette, hogy írók róla. - Csak egy jegyzetet - mondta. Aztán megcsókoltuk egymást. Ha emlékezetem jótékonyan nem csal, úgy rémlik, nem sok embert bántottam meg írásban. (Legalábbis, nem publikáltam, ha ilyesmit írtam.) Kettőt bizonyosan. Haláluk előtt mindketten magukhoz hívtak utolsó baráti beszélgetésre. A legkeresztényibb erényekből tőlük, kettőjüktől kaptam leckét, végbúcsújukban, Garától és Devecseritől. * ... A kapu előtt az autóbuszra vártam. Akkor eszembe jutott, hogy milyen gyenge lehet. Klári, ahogy mellette ült, néha átfogta a derekánál. Elhanyatlott volna talán? De a szavakból rögtönzött színes-szőttes baldachin alatt olyanok voltak, olyan kedvesek és derűsek, mint szarkofágokon az etruszk házaspárok. Már hányadszor írom le azt a szót, hogy derű? Félreérthető. Mit mondjak helyette? A latinnak van szava erre a méltóságteljes derűre: serenitas. (Élet és Irodalom 1971/32.) OS