Maróti István szerk.: Imátlan ima. Kortársak Devecseri Gábor emlékére (Budapest, 2001)

A boldog költő - LAKATOS ISTVÁN: Devecseri üzenete

bor azok közé tartozott, akiket legszamarabb időszakukban se lehetett nem szeretni. Amikor az írószövetség főtitkára lett, magamfajta költők pedig az akkori változékony ranglistákon megbecsülésben sehol se álltunk, ő akkor se fordult el vagy tért át a járda túloldalára, ha találkoztunk. Ellenkezőleg. Nem futhattunk össze úgy, hogy köszönésével meg ne előzött volna, katonasapkáját megemelve. Ő csapott hátba, ha nem akartam észrevenni a Nagykörúton; hoszszan elkísért, hosszan el-elvitáztunk (most már kizárólag politikáról, soha irodalomról) akkor is. Első írószövetségi igazolványomon az ő aláírása állt. Mindent elkövetett, hogy az a némaságra ítélt költő, aki voltam, huszonkét éves korára gyanúsan hallgatva is tagja lehessen az írószövetségnek. Ami védettséget, viszonylagos biztonságot jelentett akkor. 1956 szeptemberében együtt utaztunk Bécsbe. Akkor indult az első társashajók egyike Nyugatra, ahol évek óta nem járhattunk. A kirándulógőzösön, mely főleg az írószövetség tagjait és hozzátartozóikat szállította, kezdett helyreállni régi barátságunk. - Hogy haladsz az Aeneisszel? Gábor ismét Homéroszán dolgozott. A korábbi szövegeket átírta teljesen. Az egységesített, gyökeresen újraformált második kiadást 1957-re várta. - Megvárom a te végérvényes változatodat. Anélkül az enyém fele olyan jó se lehet. - Az első harminc példányból egyik a tiéd. - Koccintsunk rá, el ne felejtsd - emeltem föl sörös poharamat a bécsi hajó fedélzetén. - Várj - mondta Gábor. - Lefényképezlek, hogy legyen dokumentum róla. (A képet Gábor az én gépemmel készítette. Poharam alatt Hegedűs Géza látszik, háttal nekem Ignotus Pál.) - Én pedig visszafényképezlek benneteket. (A képen az ifjú Devecseri házaspár ölelkezik. Sörüket már elkoccintották velem.) - Be kellene téged zárni egy cellába - mondta Gabi később a Grabenen. És akkor kiengedni csak, ha kész az Aeneis. Hamarabb megtörtént, mintsem gondoltuk volna. 1956 őszén tagja lettem az írószövetség elnökségének. 1957 elején egy cellaajtó - tízezer hexametersor lefordításának idejére - mögöttem is becsapódott. A cellákhoz mindig vonzódtam. Gimnazista koromban intézeti növendék voltam, sivár közös hálótermünkből ha őszintén irigyeltem valamit: pap-taná-