Maróti István szerk.: Imátlan ima. Kortársak Devecseri Gábor emlékére (Budapest, 2001)

Amennyire lehet, nem ölünk - NÁDASDY ÁDÁM: Emlékbeszéd Devecseri Gábor születésének 75. évfordulóján, Szombathelyen, a Képtárban, 1992. április 10-én

Nem is az ellen van a költőnek kifogása, hogy egy szarvasmarhát leölnek: az első félmondat fontos korlátozása a főmondatnak: „ami a bikaviadalokat illeti", így nyit a költemény. A bikaviadal különbözik a vágóhídtól: míg a vágóhídi aktus ipari, célszerű, diszkrét, mondhatnám puritán, addig a bikaviadal kulturális aktus, tipikusan közösségi, és a végletekig cirkalmas. Az aréna világa nyugtalanítóan humanizált, s e nyugtalanságot oldandó áll Devecseri - és állítja olvasóját is - a bika oldalára. Ha ugyanis mindenestül emberi az esemény, akkor minden szereplője az. A bika is ember, kiáltja Devecseri, ne bántsátok. Igen ám, mondja a mai olvasó, de a humanizálás megnyugtató is: a bikaviadal rítus. Rendszeresen zajlik, a közösség minden tagja tudja lefolyását. A siker szinte biztos - igaz, a torreádor otthagyhatja a fogát, de ennek az esélye nem több, mint egy operaelőadáson annak, hogy az énekes tragikus gigszert csinál, vagy hasraesik a nagyjelentben. A halál - mert a bikaviadal, csakúgy, mint a legtöbb operaelőadás, halállal végződik - itt sem valóságos, mert valóságos csak ember halála lehet. Manon Lescaut hazamegy, a bikát megesszük. Devecseri és generációja szemében az erőszak, különösen a társadalmasított erőszak mindennél rosszabb. Intő és nagyhatású üzenet e két sor (és az egész Bikasirató) a mának, amikor sokmindent másképp érzünk. Ma azt látjuk elsősorban, hogy a bikaviadal: hagyomány, szervesen, megszakítatlanul öröklődő helyi hagyomány, mely évszázadok (vagy talán évezredek?) óta száll apáról fiúra és - ami ugyanolyan fontos - anyáról leányra. Szerves, mondanánk meghatottan. Nekünk az organikus, a helyi, az individuális értékek tisztelete elhomályosíthatja szemünkben Devecseri értékrendjét, mely a felvilágosultat, a globálisát, az általánosan emberit kereste és hirdette. Nekünk is megvannak a félnivalóink. A mai húsgyárakban naponta tucatszám vágják le a marhákat ügyes gépek, s mi csak a szupermarket polcain látjuk darabjaikat, gusztusos csomagolásban. Ehhez képest a bikaviadal: tragédia, melyben részt venni akár felemelő is lehetne - a bikában az ellenfelet, az ősi mitikus erőt tiszteljük. Vagy tiszteltük. Devecseri többször is keserű gúnnyal céloz rá, hogy a közönség pénzért vált jegyet a látványosságra, mely hetente kétszer gépiesen ismétlődik. Hiába hagyomány - mondja -, kiüresedett, és legfeljebb Ariadné cicijeinek csiklandozására szolgál, meg torz önfelmentésre a többieknek, akik pedig cinkosok a gyilkosságban. Hogy gyilkosság-e, nem tudom. AJhogy azt sem tudom, gyilkosság-e Jézus kereszthalála, melyet oly megdöbbentő erővel idéz párhuzamul a költő. Máté evangélista szavaival szólva hozzánk. Jézus azonban vállalta a halált, Ót