Maróti István szerk.: Imátlan ima. Kortársak Devecseri Gábor emlékére (Budapest, 2001)
Amennyire lehet, nem ölünk - NÁDASDY ÁDÁM: Emlékbeszéd Devecseri Gábor születésének 75. évfordulóján, Szombathelyen, a Képtárban, 1992. április 10-én
- hogy úgy mondjam - „megkérdezték". Az Ő halálában nem is maga a tény tragikus, hanem az, hogy megszégyenítve, megalázva, mindenkitől elhagyatva halt meg. Devecseri érzékeny lelke valami ilyesmit érez ki a bikaviadalból, ezért lesz bikapárti. Úgy érzi: a küzdelem egyenlőtlensége, az állat fondorlatos felbőszítése, a lassú, módszeres elpusztítás kimeríti a gyilkosság fogalmát. A Bikasirató talán az utolsó nagy modern költemény a magyar irodalomban, s itt a „modern" szót már mint stílustörténeti kategóriát használom. Mint minden modern, a hagyományt ő is gyanakvással, sőt ellenségesen figyeli: a múltat tiszteli és szereti, nem a hagyományt; nem azt a módot, ahogy a múlt nemzedékről-nemzedékre átöröklődött és ránkmaradt, torzulva és csiszolódva, bővülve és kiüresedve. Nem az egyházat és nem a kereszténységet tiszteli, hanem Máté passióját. Nem a kommersz bikaviadalt, hanem az ősi totemisztikus mítoszokat, a népét vérével megváltó szakrális törzsfőt. Ami a ThéseusMinotaurus viadalt illeti, nem volt Bikapárti. Modernségét mutatja erős erkölcsi meghatározottsága is: ha egyszer valami igazságtalan - s a bika-ember módszeres „kicsinálása" az ő szemében az -, ezt nem menti a szenvedélyek ereje, nem igazolja a rítus közösségi volta. Tudjuk, végül nem jutott el a bikaviadalra: moziban nézett végig egy erről szóló filmet. Vajon megérintette volna-e az esemény - nem tudok jobb szót - varázsa, ha ott van, vagy undora csak fokozódott volna? Ne feledjük: mint minden modern, szeretett deheroizálni, demitizálni, szeretett ellentmondani, a dolgokat „juszt is" másképp csinálni (az Odysseiát is hamarabb fordította le, mint az Iliast micsoda dolog?!). De talán nem volt szüksége, hogy odamenjen. Devecseri ugyanis lelke mélyén torreádor volt. Kecses és törékeny ember, aki tudott odadöfni és tudott félreugrani. Szerette a pompát - nem, nem kívül, öltözetében vagy környezetében; belül szerette, gondolatai cizelláltságában, szövegeinek végtelen, manierista ötvöshöz illő csiszolásában. Szerette az emberek figyelmét, szerette az arénát, ha mutatványait lélegzetvisszafojtva nézik - de sose vállalt esztelen rizikót. Különös ellentét feszült tehát egyfelől a stílus és a kor - a modern kor között, melyben élt, mely puritán volt, derékszögű, lapostetős és racionális; és másfelől saját belső díszessége, lappangó dekadenciája között. A Bikasirató megragadó valóságát ez adja: Devecseri tudja, miről beszél. Tudja a szédülést, amit az áldozat és a győző együtt érez. Tudja, hogy az ellenfelet meg kell becsülni, a pártjára kell állni. így fair. Vajon ha Devecserinek hatalma lett volna rá, betiltatta volna-e a bikaviadalokat?
