Maróti István szerk.: Imátlan ima. Kortársak Devecseri Gábor emlékére (Budapest, 2001)

Amennyire lehet, nem ölünk - ORTUTAY GYULA: Devecseri Gábor emlékezete

Ortutay Gyula DEVECSERI GÁBOR EMLÉKEZETE - Az Irodalmi Színpad Devecseri emlékműsorának bevezetője A Bikasirató-ban a bika első dala így szól: Kiválasztottak engem és megkergettek engem füvön futtattak engem lovak közt űztek engem és felneveltek engem itattak és etettek most véremig gyötörnek és hull és hull a vérem nem értem és nem értem. Még egészsége teljében volt, azt hittük legalább, amikor egy feledhetetlen szép estén kedves hegyi házukban egy kis baráti körben felolvasta-elmondta Devecseri Gábor a Bikasiratót. Persze, hogy „bikapárti" volt ő, ahogy ezt e nagy poémának első mondatában elmondja. Költő volt, nem is lehetett más, csak bikapárti - egyetlen torreádor bíbor-arany eleganciája sem tévesztette meg, sem a lelkesült-őrjöngő arénának a művészien halogatott utolsó döfést váró eksztázisa. Kényelmes parabola lenne ebből a strófából kifejteni jellemét, magatartását - visszavetítve e strófára az utolsó háromnegyed év kegyetlen küzdelmét az életért, az alattomos betegség: a rák picadori döféseivel, banderillóinak szemérmetlen bekerítő táncával s a torreádor-halál utolsó döfést váró embertelen nyugalmával. Nem, akik tanúi lehettünk utolsó kegyetlen évének, tudjuk, ez a hasonlat félrevezető lenne, igaztalan. Nem hajszolt bika volt ő a halál hálójában; ahogy egyik verse elmondja: a benne növekvő szörnyű erdő ellen is a ragyogó, vidám fiatal volt. Az az ifjú, aki ötvenedik évén túl is kiragyogott verseiből, fekete fényt villantó derűs tekintetéből. A fiú volt ő, a „puer gracilis et divinans", hogy kedves latin nyelvén mondjam el lényegének egyik elbűvölő, ha nem a meghatározó vonását, diadalmaskodó jobbik felét. Nem is törekedhetnék másra, minthogy ezt az életen-halálon diadalmaskodó ifjú férfit, a kedvest, a mosolygót felmutassam, hiszen a mi irodalmi estünk