Maróti István szerk.: Imátlan ima. Kortársak Devecseri Gábor emlékére (Budapest, 2001)

Az istenek kegyeltje - KARINTHY FERENC: Istenek gyermeke

meg se fogalmazott, mert oly magától értődó'nek vélte, hogy fölöslegesnek a ki­mondását. Humanizmus, a szó klasszikus és modern értelmében. Nem hirdet­te, hanem gyakorolta, hogy nem lehet az antik humán kultúra őrzője, örököse, aki érzéketlen saját korának szenvedéseivel, igazságtalanságaival szemben. Költészetének tündöklő' embersége, és életének sosem pihenő segítőkészsége, serénysége, hogy semmi fájdalom mellett közönyösen el nem bírt menni: ugyanannak a cselekvő humanizmusnak megnyilvánulása. Magyarsága nem hivalkodó, mellveregető hazafiság. De olyan időkben is val­lotta és élte, pillanatnyi megingás nélkül, amikor látszólag egy egész ország vonta ezt kétségbe - számára akkor is természetes és kétségtelen volt. Amilyen természetes odacsatlakozása vállalt elődeihez, Berzsenyihez, Csokonaihoz, Vörösmartyhoz, Aranyhoz, Babitshoz, Kosztolányihoz, József Attilához, Illyés­hez - hogy a magyar lírának csupán ezt a néki legkedvesebb vonulatát említ­sük. S vajon ki adhatott többet hazájának, mint aki saját költészete mellett a teljes Homéroszt, és hozzá Catullust, Ovidiust, Horatiust olvasztotta be a ma­gyar irodalomba? Isteneihez, szerelmeihez, barátaihoz mindhalálig hű maradt. Elete utolsó tíz hősi hónapjáról sokan beszéltek - hadd tegyem hozzá én is a magamét. Hányszor tréfálkozott azon, meg is írta, hogy egyórás korom óta ismer, édes­anyja hozta oda anyámhoz a szülészetre. Keserű játéka a véletlennek, hogy utolsó estéjén, halála előtt éppen egy órával láthattam utoljára. Már nem volt magánál. Iszonyatos, hogy bánt el vele a betegség. S hiába idézgetem az egyko­ri ragyogó ifjút, mégiscsak ez a már nem is emberi, már nem is inneni arca to­lakszik folyton elém. Kint, a nyitott ablakon túl a hőségben nehéz lélegzéssel a nyári éjszaka: az ő annyiszor megdalolt Szabadsághegye zihált és fuldokolt és vergődött a hetek óta tartó kánikulában. Nagyon üres város lett Budapest. Próbáljuk összerakni, tákolgatni az életün­ket, így, őnélküle, próbáljuk szoktatni magunkat a megszokhatatlanhoz, pró­báljuk túlélni, hogy ő nem él. Szomorú, sivár, értelmetlen város. Elárvultak a budai hegyek utcái, a Diósárok mellett a tücsökhangverseny elnémult, és az Al­kony utcára leszállt az alkony. (Kortárs, 1971/10.)

Next

/
Thumbnails
Contents