Maróti István szerk.: Imátlan ima. Kortársak Devecseri Gábor emlékére (Budapest, 2001)

Az istenek kegyeltje - HUBAY MIKLÓS: Az eposz eleje és vége

Hubay Miklós AZ EPOSZ ELEJE ÉS VÉGE Az erdő 1970 december vége D. nagybeteg. Mindenki tudja. Ő talán nem - mondják. Vagy mégis? Karácsonykor megjelent az ÉS-ben egy szép és nagy verse. Arról, hogy a halál megfogant benne és terebélyesedik. Ugyanazzal a heurisztikus örömmel, amellyel az élet jelenségeinek a felfedezéseiről szólt, szól most erről. Tökéletes a formula, csakugyan, amellyel sikerült tetten érnie magában a halált. Fordított egyet a dantei képen: ezúttal nem ő jutott egy sötét erdőbe, hanem egy sötét erdő jutott őbelé. S ez most benne és belőle él, növekszik ... Igen, a rák. D. mindig szerette a gondolat paradox-játékait, a jelenséget kifordítani, mint egy zsebet, hátha lapul még benne valami rejtett értelem. Most csak a mozdulat a régi játékos. Eredménye, a látomás, új és lélegzetállító. Dante alvilágba csalogató erdeje lesz a rák képe. Az erdő - ez a Daniénál is a halált idéző erdő - belénk lokalizálva. Miniatürizálva. És mégis őrzi a dimenziót. A halál - bennünk is - rengeteg. Félelmes persze, és csalogató is. Egy új eposz kezdődik vele. Pokoljárás. Uttalanság és biztató ösvény, meredek fel és le, csillag a hegygerinc fölött, sötét völgy, égő szemű ragadozók ... A karácsonyi vers az invokáció most ehhez az új Odüsszeiához. S a hőse az lesz, aki a színtere is. KERESZTÉNYERÉNYEK 1971. július 27. Csak a hangjáról ismertem meg. Az a régi volt. Mindig is ilyen határozott, a felismert igazság evidenciájával csengő, s pontosan célbataláló volt a szava - ha közben kört kör után írtak is le a mondatai a végére tartogatott csattanójukig. Mindig öröm volt hallani. Hallani? nézni is, mert látványnak is szép volt, ahogy a közlés örömében kigyúlva eregette ezeket a lasszószerű mondatait, amelyek beszéd közben -