Maróti István szerk.: Imátlan ima. Kortársak Devecseri Gábor emlékére (Budapest, 2001)

Az istenek kegyeltje - FALUS RÓBERT: „Non omnis moriar". Devecseri Gábor emlékére.

Tudásban, antik életérzésben és azonosulási képességben annyi mindent vitt el az útra, hogy az „újra-megismerés" filológiai eszménye vált valóssággá a helyszínen. Két kitűnő" könyvét olvasva (Homéroszi utazás, 1961. és Epidauroszi tücskök, szóljatok, 1969.), Schliemannra kell gondolnunk, aki hasonló megszállottsággal kereste és faggatta a hellén világot - ám a következő pillanatban rádöbbenünk, hogy az átélés izgalmához tartozik a magyar- és világirodalom sok-sok inspirációja is, mindaz, ami benne nem adalékok halmaza, hanem tudással és alázattal, tehetséggel és munkával kovácsolt egység azonos rangú részecskéje volt. Az elméletet kölcsönhatásban tökéletesítette a világlátás: a csevegő élménymegosztás lépten-nyomon tudományos elemzéssé bővül, friss örömű és boldog kalauzolássá, amely varázsintéssel bírja vallomásra az eposzok és drámák rejtett rétegeit, s megszólaltatja a templomok és színházak romjait is. A látva-megélés és átélés más vonatkozásokban is megpezsdítette a költői szellemet. A Gink Károly fotóalbumát (Ithaka!, 1969) ékesítő fordításrészletek és versek, a Vajda Ernő fényképgyűjteményét (Öreg fák, 1969) kísérő költemények vagy a Reich Károly rajzainak ihletésére formált versregény (Variációk, 1970) játékában a költő vállalta más műnemek illusztrátori tisztét. Mindig jót alkotott, s a sokoldalú feladatkeresés éppúgy hozzátartozott egyéniségéhez, mint az opera-librettista munka, amelyet a hitvestársi szeretet is megszépített. - Miért hát mégis, hogy valamiképpen megkeseredett az olvasói öröm? Tudtuk, hogy a munkák párhuzamosítása lételemeihez tartozik, akárcsak a szabadegyetemi előadások, s hogy szívvel-lélekkel veti magát valamennyibe. Önzőn féltettük és óvtuk azonban a szétaprózódástól, mert bármily pompásan állta is meg a helyét, fontosabb, mások által elvégezhetetlen feladatok vártak reá: költőként, tudósként, műfordítóként is többet vállalt, mint amennyit a Moirák emberéletbe zsúfolni engednek ... * A fordítói ihletről írt esszében (1966) versírás és műfordítás ikerfogantatását elemzi. Mindig is tagadta, hogy létezik, elképzelhető muzsaiatlan műfordító a nyersfordításokat „beverselő" poétákat ugyanis éppúgy kirekesztette e fogalomból (ha már a gyakorlatból ő sem tudta), mint a metrummal verejtékezve bíbelődő filoszokat. Tehetségnek és tudásnak ugyanazt a harmóniáját követelte, mint Horatius a költészet egésze számára. Amit pedig műfordítóként alkotott és teremtett, megérdemli a klasszikus jelzőt.