Gulyás Klára - G. Merva Mária szerk.: Egy barátság levelekben. Gulyás Pál és Németh László levelezése (Budapest, 1990)

Már rég megvette azt a drótrácsot, amire oly nagy szüksége volt. Újabb parancs: vigye fel a községházára a drótrácsot... Nagy nehezen eltalicskázza a súlyos anyagot, ott hever ma is a községházán a rács, hiába vigasztalja a derék főjegyző — az ügy lappang —, se burgonya, se rács, se pénz... Csak egy atom a tengerből. A szellem mély tisztelete él az emberekben. De példát várnak a szellem embereitől. S világosan különbséget tesznek vallás és pap között. Ragaszkodnak református vallásukhoz, de sajnálják, hogy a lelkész urak Krisztusnál jobban ragaszkodnak a — pénzeszsákhoz. Boccaccio észrevette már ezt. Decameron überall! A néppel tehát nem volna baj. De annál inkább az ún. népi írókkal. Nézd meg a Válasz 1935-ös évfolyamát. Én voltam az első, aki verset zengtem Sinka Istvánhoz és Veres Péterről. Németh L. kissé túlzottnak is találta verespéterkedésemet. De ha jól megnézed azt a hajdani verset, kritika is van abba belerejtve. Igy zengek ugyanis V. P.-ről: „hisz még meg se született, félig árnyék, félig test... " Bezzeg eltűnt azóta az „árnyék"! Csupa test, csupa író, író, író, író, író, író, író, író, író, író lett azóta Veres P. és Sinka Pista, aki Vésztőn ott bolyongott a „fekete bojtárság" sorában. Olyan író, hogy na! Nem is az a baj, hogy „író" lett. De nem tűr ellenvetést, kritikát, csak föltétlen isteni tiszteletet. „Sinka Isteni" — ezzé szeretné őtekintetességét magasztosíttatni. Ideteszem a Tisztántúlba írt cikkemet: „A néppel és a nép fölött". Emiatt rúgott belém Sinka. S most íme — Tiszaladányban találkoztunk. Ott is igyekezett megőrizni fölényét. Isteni hosszú haja nyalkán simult hátra nyakszirtjére, állandóan égett a cigarettája. — Szervusz, Tanár Úr! — kiáltotta ironikus „tanár"-i akcentussal... Cikkét folytatta az akcentusa. Udvariasan köszöntem. Ő se szólt, én se. Csak egy-két szó konvencionálisan, aztán csend. A leventeünnepély gomolygása mindnyájunkat elzsongított. Sinka érezte, hogy rossz fát tett a tűzre. Talán restellte is beiül? Beiül? Mikor Tiszalökről mentünk hazafelé, a vonatban szóbakerült a „hála" fogalma. Sinka Ladányban maradt. Veres P., Darvas József és Nagy István volt az útitársam. József Attila jött szóba. A Medvetánc-kötet, amelynek a mottója állítólag — őszerintük egész biztosan — Hatvány Lajos ellen irányul. — De hiszen ő adta ki a kötetet — szóltam közbe. — Mit tesz az? — viszonzá Veres P. — Akármit is beszélünk, mégiscsak Hatvanyék vették észre először József A.-ék tehetségét... Mégiscsak ők pénzelték úgy-ahogy. Lehetetlen, hogy amikor kiadásra segíti a kötetét, ugyanakkor belerúgjon József A. — Hála? Ilyesféle nincs! Ilyet nem ismerek. Polgári, elavult fogalom... Nos, Veres P.-nek ez a kijelentése mélyen elszomorított. Kétféle világ nyílt abban a vonatban szét. Ezt a hasadást nem lehet áthidalni. Néztem soká Veres P.-t. Oly jóképű, jószemű, talpraesett, permet-bajszú legény!