Gulyás Klára - G. Merva Mária szerk.: Egy barátság levelekben. Gulyás Pál és Németh László levelezése (Budapest, 1990)

tíz éve barátkozol így csillagmódra... S most jönnek a „hízelgők", akik túllicitálnak rajtad... Már annyira benn vannak barátodban, hogy abból ütnek rád kifelé... Az egész barát elolvadni készül az ő gyanús „fölkarolásuk" zavaros pácában... Te azonban megtartod a kritikai távolságot, s mindegy, hogy „árulónak" látszol... Azaz mégsem egész mindegy, mert félsz tőle, s fájna, ha úgy volna... Mindez egészen világos, s olyan szép, hogy akár drámát is lehetne róla írni (ha volna a drámához érzékem), a barátság Desdemona-drámáját. Csak egy a hiba, hogy én abban semmiképp sem fogom a barátLeart eljátszani. Én ugyanis pontosan úgy becsüllek és szeretlek tégedet, ahogy vagy, ez sokkal kipróbáltabb dolog, semhogy változtatni lehetne rajta, akármit vitáztok öszsze rólam a Déri tanácstermében. Énnekem egyetlenegy barátom van, ezt, úgy emlékszem, Kondoraknak is megmondtam, amikor a Sztambul kávéházba utolszor lehívtak. S ha ezt a barátságot olyasmi elronthatná, hogy te engem sem regény-, sem dráma-, sem versírónak nem tartasz, akkor az már régesrég elbomlott volna... A feleségemnek is mindig joga volt olyan írónak tartani, amilyennek épp akart. Más dolog, hogy a „kritikai" három lépés valóban bölcs dolog-e a barátságban... A három lépés, az érzelmek szabadsága, azt hiszem, igen, a baráti „kritikáról" rég megírtam neked a véleményemet... Mennyi rosszat írtak rólam, s pusztítani bennem csakis a baráti kritika tudott (nemcsak a tied, a másoké még inkább). Éppen mert vértezetlen, gyanú nélkül talál... A lírámat ez pusztította el... Többet nem fog kipusztítani belőlem. Éppen azért, mert bizonyos immunitást szereztem ellene. Tudom, hogy a barátíróban is ott van — rejtetten — a fölülkerekedés, a szempont-ráerőszakolás kegyetlensége. Meghallgatom, de nem hiszek neki... Ezt parancsolja az életösztön. Lehet, hogy a drámáim, regényeim egy fabatkát sem érnek. De én már beléjük raktam a fehérjém, a glikogénem, a vitaminom, éppoly kevéssé akarom abbahagyni őket, mint a gyermekeim neveltetését. Ha nem jó, hát nem jó. Én mindenesetre azokat az ingereket keresem, amelyek arra biztatnak, hogy ha már csinálnom kell, jókedvvel csináljam. S néha beütnek ilyen jelek... Olvastad Móricz bírálatát a Hídban a Másik mesterről? Ez mégiscsak valami, hogy Európa nagyobb [!] regényírója, aki másban, mint novellákban, gondolkozni sem tud: ennyire belebolondul egy regényembe... Lehet, hogy voltak mellékindokai: Cseresnyés, üldözés, komaság. A tanulmányaimhoz mégis sosem tudott így hozzászólni. Egyszóval kell valami regényírói kvalitásomnak lenni, ha egy csak regényíró — hosszú barátság után — a regényemen át egyszer csak meglát... S én ezt a biztatást elteszem, mint egy sarki növény a napot... Igy voltam a Karácsony kritikájával is. Ez mégiscsak: igen. S ha erre-arra le is vonok egyet-mást, megmarad, hogy egy jelentékeny szellem beült a Cseresnyés nézőterére, s ott igent bólintott. A „vejei" — megérthető a darabból. Az, hogy a Cseresnyés védelmére csinált egy nem-indogermán drámaelméletet, az írásaiból megcáfolható. Ha már őt is, meg a Cseresnyést is el akarjuk marasztalni, mondjuk azt, hogy a Cseresnyést vonta rá magyar drámaelmélete (amellyel én különben egyetértek, csak kelet-európait mondok) kész rámájára. Engem mindenhogy arra biztat, hogy csináljam, amit csinálnom kell. Arról, hogy el kapasson: szó sem lehet... Engem éppoly kevéssé lehet ma már elkapatni, mintegy előírt menetrendű gőzmozdonyt. Kisiklatni, szén és víz nélkül hagyni: inkább. A mi korunkban (40 év!) épp ezért nincs sok értelme többé a kritikának... Láthatod rajtam: vagy tudok egy bátorító ingert adni, vagy beburkolózom s hallgatok... Nem kívánom, hogy termé301