Gulyás Klára - G. Merva Mária szerk.: Egy barátság levelekben. Gulyás Pál és Németh László levelezése (Budapest, 1990)

szatirikus részleteket? Ahogy Arisztophanészed tette? Túl nagy cél érdekében még a vitriol és a bukfenc is szent. Több napja írtam a fentieket. A Tanú azóta elérkezett a rendeltetési helyekre. Volt olyan, aki rögtön reagált, mint hőre a higany. Egy festőművész barátom (Senyéi 0. István), egyébként fanyar, piszkálódó, aprótermetű ember, önkéntesen elhozta a csekk-befizetési lapot a pénzzel - a tetszés legmagasabb jele, amely az esztétikumon túl még a zsebét is megmozgatta. A Kardosok (Pál és László) nagy élvezettel olvassák, Juhász Gézát nem is említve. Ne haragudj, ha ő és én 3-3 P-vel válaszoltunk a tiszteletpéldányokra, éppen azért, met bennfenteseknek érezzük magunkat. Voltaképp tízszer ennyi anyagi támogatás kötelezne bennünket irányodban — bárhogyan is —, a 3 P-vel nem vagy megfizetve. Úgy sajnállak, ha rágondolok, szegény Németh László, mennyi fáradság, mennyi szép gondolat, s így kell kínlódni, s az emberek kábán bámulnak a címre: Tanu... Egy bíró azt kérdezte: vajon törvényszéki vonatkozást rejt-e a cím? Egy bizonyos: megüti a szemüket és agyukat, nem lehet bánkódni a választáson. A lapomon beharangozott Szabó István nevű olvasó (az ismert olvasó) valami magányosságba és ember-megvetésbe esett, egyelőre használhatatlan. Pedig úgy fel volt lobbanva ígéretes percében! Erdős Jenő előfizetőd kapott egy gyűjtőlapot, a másik még nálam van. Mihelyt tele lesz, elküldöm. Nagyon sokan vannak, akiket nem ismerek, s akik érdeklődnek, Kardos Lászlótól hallom. Múltkor a vonatban, éppen mikor olvastam egy cikkedet a lapból, egész sereglet támadt körülöttem, egyetemi hallgatók. Az egyik elkérte a Tanút, és felírta a címét. Kíváncsi vagyok, hogy gyűlnek a befizetések. Akik Debrecenben nem fizettek, majd november felé írd le a nevüket, utánajárok. Goethe tényleg Próteusz volt, sorsa elől megszökött? Nem töltötte volna be a képességeiben preformált szerepet? Szeretném tudni, 20 év múlva, 40 év múlva, 50 év múlva... (Óh, 80 éves Németh László! Bárcsak elélnénk addig, szakállt eresztenénk, fehér szakállt, s elbeszélgetnénk a Tanu első számáról... Bah! agg romantikus!) Én nem érzem állításodat (Ortegával egyetemben) meggyőzőnek. Goethe nem tagadta meg képességeit, életérzését híven vitte minden műfajba, elosztotta élete fényét, a szerep-elosztás művésze volt. (Alapérzésed ez neked? Jánosvitézi Németh László!) A Faust II.-ben is mennyi megindító mozaik (Te véded a mozaikot!), mily távlata a mély gyökerű életnek! Sose felejtem el például azt az egyszerű dialógust (könyv nélkül idézem, bocsánat, ha nem pontos) a Kulcsról: „Hier diesen Schlüssel nimm! Das kleine Ding? Erst fass' ihn schnell und schätz' ihn nicht gering!" Mit mond ez a két sor? Milyen egyszerű. S mégis mily művészi távlattal van átitatva ez az egyszerűség. Persze a tartalék is teszi ezt, a Goethe-háttér, amit a két sor mögé gondolok. (Voltaképp Goethe távol van tőlem in toto, de sok mozzanata úgy vonz. Igy vagyok Adyval is, etc.) S itt vagyunk a fő ütközőnél. A kritikus is véges lény — bármilyen a rugalmassága —, s csak bizonyos élettípusra reagál. Mit tegyen az olyanokkal szemben, melyekre nem tud teljes fénnyel reagálni? Hidegen mérje le a művészetüket? Milyen viszonyban van egymással élet-test és művészet-ékezet? A kettő mereven szétválasztható-e? Ki