Gulyás Klára - G. Merva Mária szerk.: Egy barátság levelekben. Gulyás Pál és Németh László levelezése (Budapest, 1990)

Irodalom ez? Hagyjuk a pszichikai mellékkörülményeket, elv vagy Te nekem, Barátom, program, s íme, itt a futó benyomás az első számról. (Sajnos nem tudom ellenőrizni a kritikák nagy részét, különösen a külföldieket, Goethét kivéve. Proustot nem ismerem, Arisztophanészi görögül még nem olvastam. S mégis valami ítéletem van az első számról, hiszen úgy tekintem ezt a számot, mint egy műalkotást, zárt rendszert, melyet öntörvénye kormányoz.) Nem osztom teljesen elégedetlenségedet a bemutatkozó felől, de elismerem, hogy árnyalatnyi igazad van. Ez az árnyalat azonban a legkevésbé sem csökkenti a Tanú jelentőségét, inkább dobogó ez a korrektebb lendület számára. „Nem elég tömör és szolid, érdeklődését kapkodónak, nyelvét csikorgónak, szellemességét olcsónak találom." Igy hangzik az önvallomás. Nem ugrom be az önvallomásnak. Nem azért, mintha csapdát látnék benne. Hál' istennek, nem vagyunk egymással szemben diplomaták, egyszerűen túlzást látok benne, imponáló és hozzád méltó túlzást. Ha visszaemlékszel még leveleimre, a tömörségnek valami differenciáját kíséreltem meg, ami függetleníti az írót az emlékeitől. Lehetsz bőbeszédű és mégis tömény, lehetsz szűkszavú és mégis híg. A Tanú alaphangja, ha egy summában veszem, madártávlatból tekintem, egy skálával töményebb az előző Németh-írásoknál. „A történelem borúja." Ezt a patetikus szót pingálom lapod homlokára. Nekem — megvallom — jólesett ez a ború. Régebbi írásaidban — minden heroizmusod ellenére — benne ragadt valami műfaji kicsinyesség. Ragyogó „műfaji ficánkolás"-nak is karikírozhattam volna. Volt ezekben valami bántóan erőszakos és türelmetlen, amit fokozott a virtuozitásra hajló formulaerő. Ilyen gondolatok ellen is küzdenem kellett: „Egy fiatalember, aki nagyon benne van az irodalomban, nagyon tehetséges, pesti, városi. Szeretném, ha nem lenne sikere benne, kissé távolodna tőle, felejtené néhány évre..." íme, a Tanú komoly lépés a felé a Németh László felé, akit én már akkor úgy szerettem volna látni. (De jaj, hátha egy megvalósulhatatlan ideát kergetek, félek. Most pedig a magam élettempóját erőszakolom másra, aki tőlem alapjában annyira idegen? S ki vagyok én? Egy tanulmányon kotlok hónapok óta, abból élek, s egy lelkes visszhangnak aknázom ki Arany poézisét. Megnőtt a vágyam, szúrd ki, Németh László, lohaszd le a felfújt debreceni léggömböt. Egyszer a Byron-tanulmányodra írtam egy replikát. El akartam küldeni Hartmannnak, de végül elmaradt. Az írást tűzbe dobtam. De Juhász Gézáék olvasták, tanúk rá. Ebben a replikában mélyebb hangátváltást óhajtottam részedről.) A dél közeledik. Itt nincs megalkuvás, itt nincs kertelés — Tanú —, itt egyedül a szellem komoly méltósága trónol a jelenségek fölött. A második számban bizonyára sallangjai se lesznek ennek a méltóságnak, amelyeket Te „olcsó szellemességnek" bélyegeztél. Bizonyára hiányozni fognak a tetszetős formulák. A lövedékek tompák lesznek, nem rafináltan hegyesek. De hopp! Nagyon kezdem már komolyan venni „ellenőrző" szerepemet, s minden kákán csomót találok. Hátha kell e burleszk-elem? Ha a keret méltóságos tartás — s ez elvitathatatlan —, miért ne lehetne beleilleszteni a keret méltóságába a joviális,