Gulyás Klára - G. Merva Mária szerk.: Egy barátság levelekben. Gulyás Pál és Németh László levelezése (Budapest, 1990)

vallást teremteni, Kelet-Európát szervezni, a magyarságot megrajzolni — legalább a papiroson. Az Isten majd dönt, rábízom, hogy mit vesz el mellőlem, s mit ad a kezembe: a fecskendőt vagy a tollat. Évek óta végrendeletet írok — az Isten ajándékának tekintettem, ami a Berzsenyi óta készült. Most úgy érzem, hogy ezt a két és fél évet is roszszul használtam ki: nem a legnagyobb szavakra, s túl sokat kacsintgat ón a csontvázra. Most már nem nézek rá többet, annyira itt van, hogy nincs is többet, s csak az van igazán, ami minden pillanatban elveszhet előlem: a Nagy kérdések szent társasága. Ó, ha valami csoda átvihetne ezen a lángtengeren egy nyugalmasabb korba, nem magamért, hanem a szavakért, amik ennyi halál szomszédságában keltek. Semmi, amit csináltam, s a leheletemben, tüdőm kamrájában ott veri szárnyát, amit érdemes lenne kimondani. Csak órák, szép, szabad órák kellenének szavakra tagolni, nyugodt szárny csapásban világgá bocsátni. Ne kérjük és ne reméljük, hogy ezek az órák megkaphatok, de kiáltsunk „csodát", ha megkapjuk. Szeretettel ölel: N. Laci 250. [Budapest, 1939. szept. 24.] Kedves Barátom, leveled a postás vállon hozta be, köszönet érte. Bámulom szívósságod, hogy a harmadik vagy negyedik Kisebbségben-cikket még át is tudod írni, legépelni, szerkesztőnek elmagyarázni. Nekem Féjáék három ívet kínáltak a Magyar Könyvtárban önvédelemre s továbbfejtésre, de semmi hajlamom sincs rá, azonkívül, hogy értelmetlen is önmagunk népszerűsítésére vállalkozni. A magyar vers történetét ajánlottam fel cserében, ez is „mély magyarság" - tagok és lábak grafikonján. (Vagy írtam ezt már? Féja egy idő óta megint „elismer", kár, hogy tudom az individuális okát: Tamásinak mondtam a tavaszon, hogy még mindig inkább vele, mint Illyéssel, ha a tehetsége sokkal kisebb is, van benne valami buta, becsületes gőz. Egy hét múlva ódát írt a VII. Gergelyről, most könyvet kér, s az Énekes madár bírálatában a mély magyarságot emlegeti. Tegnap különben megnéztem, az a darab valóban mély magyarság, Tamásit ne engedjétek soha elénekelni" a pestieknek.) A ha Iái-motívumot is lezárhatjuk most már, akár az „én"-t. A morfiumot azonban neked is ajánlom. Én az öngyilkosságtól iszonyodom, majdnem katolikusként gondolkozom róla. S mégis elteszem, tartalékban tartom, mert, sajnos, nem éltem a szerzetesek önkínzásával, nem készültem el eléggé azokra a kínhalálokra, melyekkel ezek az újbarbárok a régi barbárságot szégyenítik (egy amerikai folyóiratban olvastam:a Gestapo kamráiban mindenre elkészült emberek a barátaikat; is kiszolgáltatják, csakhogy egy golyót kapjanak végre a fejükbe), s akármi a szándékom és igyekezetem most, kérdés, hogy akkor nem roppanok-e össze, s nem lesz-e szüksége a megtöretését érző méltóságnak egy ilyen megfutásra. Az igazi, diadalmas, Szent Katalin-i mártírhalál Isten ajándéka, azt előre senki sem ígérheti magának. Mért ne tegyük meg hát az óvatossági rend-