Gulyás Klára - G. Merva Mária szerk.: Egy barátság levelekben. Gulyás Pál és Németh László levelezése (Budapest, 1990)

lemzését az utolsó Tanúban), de nemcsak ő hasonlít Mohamedhez, hanem Európa birodalmai is korhadásban és züllöttségben az akkori Ázsiához, Bizánchoz, Észak-Afrikához. Azzal szórakozom, hogy bűnhődési sorrendet állítok föl. Először bűnhődnek a kelet-európai kisnépek, mert nem tudtak piszkos nacionalizmusaik fölé emelkedni. Aztán Anglia és Franciaország, mert a világtörténelem legszánalmasabb pacifistái. Aztán Olaszország, mert markába sül a tengely. Hogy végül ki bűnhődik az orosznémet egyezményért, azt még nem látom egészen. A „népek csatája" mindenesetre Moszkva körül lesz. A mi számunkra, noha nem érjük már meg, kedvezőbb volna Moszkva győzelme, az csak bennünket, középosztályt (sa magasabb ideákat) semmisít meg, de a nép megmarad, a németek azonban népestől irtanának ki. Valószínűbbnek, sajnos, a németek végső győzelme látszik. Mit tehetünk hlyen viszonyok közt mi, azaz ti, vagy akik bennünket túlélnek? Ha nem lesz háború, s Lengyelországot felosztják, akkor mi határosak leszünk az oroszokkal. Ez maga is elég, hogy középosztályunk esze nélkül kéredzzen német fennhatóság alatt [alá]. Sajnos, mi még ezt sem fogjuk olyan realistán csinálni, mint a csehek Hachákkal, hanem (ahogy az Ojság írja) hahahákkal, azaz nemzeti szocializmussal, Szent István birodalmának a hülye mákonyával, szlovák módra — amitől a látszat egy árnyalattal tán jobb lesz, de a valóság, a nemzeti ellenállás sokkal-sokkal rosszabb. Hogy milyen reakciót vált ki nálunk az átkapcsolás a népi létminimumot őrző magatartásra (amely igen hamar a lehetőségek maximuma lesz), azt láthattad a Kisebbségben fogadtatásából. A nyomás százszor nagyobb lesz, mint az abszolutizmus alatt, s az ellenállás százszor tökéletlenebb s szervezetlenebb. Itt lenne nektek, vagy mondjuk így: a túlélőknek, órjási szerepetek, a magyar kultúrában lappangó erőkkel minél több embert megkötni, s mialatt a nemzet a legnehezebb időket átvegetálja, folytatni, akár légüres térben is, azokat a szellemi folyamatokat, amelyek Adyban, Móriczban (s részben bennem is) kibontakoztak s elakadtak. Európát nem lehet egyszínűre festeni, s valami még a magyarságból is megmarad, amikorra ez az új világbirodalom népei tiszteletében átrendeződik. Készítsünk ennek a valaminek lelket, s akármilyen kicsiny lesz az a valami, ha a lélek nagy, majd csak összeforrnak és megnőnek. Irodalmat nép nélkül: őrült gondolatnak látszik, de ez az egyetlen, amit tehetünk. Új könyvem (tán még megjelenhet), a Néma esztendőkre: ehhez akar a műfajokon végigmenve irányelveket adni — és heroizmust. Sosem fordult még meg annyira húsz-harminc emberen egy nép léte, mint azokon az írókon, akik ma húszévesek. Ezt kell beléjük verni, beléjük könyörögni. Neked, aki észrevétlen, beavatott és társulékony vagy, ebben lehet órjási szereped. Szabó Zoltán-féle figurákkal azonban engemet ne bátoríts! Én is olvastam azt a cikket, s undorodom az embertől. Nem bánnám, hogy a próféta nagyképével adja elő, amit belőlem kipuskáz (bár attól sem vagyok meghatva, hogy nagy kegyesen egy zárójelben meg-megemlít, amikor a lapja lepedőkön pocskondiáz), de hogy üres. Magyar Nemzethez szabott retorika lesz mindabból, egy zsidó nő férjinek a „honvédelme", amit én vérrel és komolyan csináltam, ez elkeserít. Tán nem is Szekfű és Babits az igazi véka, mert ők valóban csak leborítják a világosságot, hanem ezek a rétorok, akik hazug fényből csinálnak vékát, s az alá rejtenek. Vigyáznak, hogy szóhoz-térhez ne jussak, a