Gulyás Klára - G. Merva Mária szerk.: Egy barátság levelekben. Gulyás Pál és Németh László levelezése (Budapest, 1990)

A másik baj, a test, úgy látszik, a vajas kenyér evésben mondta föl a szolgálatot. Sátorkőről el kellett jönnöm a sok vendég miatt, itt meg a táplálkozásom hiányos, három napja aztán egész felmondta a gyomrom a szolgálatot. Ellának pedig egy napot késett, nem az én hibámból, a kártyám, s erre írt, az enyémet keresztezve, durván, mintha én nem nehéz munkán vergődnék itt, hanem passzióznék, s őt csak cselédnek tartanám. Nem reagálok rá, hisz én vagyok beteg, s a betegnek kuss, mert csak még betegebbé teszik, de talán ez fáj a legjobban: ezért él s áldoz az ember egy családért „vért s velőt", hogy amikor legjobban kell, csak kínozni tudják. S kifele még ő mártír, akinek egy bolond ember szekatúráit kell tűrni. Tudom, hogy te is így gondolkozol vagy ilyenformán, de legalább ne írj erről a panaszkodásomról neki, szörnyen meggyötör érte. Mi ehhez képest az egész Babits—Szekfű-ügy? Ha egyszer sem a dicsőségre, sem a jó hírnévre, és semmire, amit ez az ország adhat, úgysem reflektálok. Hanem ami itt rombol bennem, a betegség, az ellenem fordult házasság, s elsősorban mégis az ügy, ezek az igazi Szekfűk, Babitsok, inkvizítorok. Ne haragudj hát, hogy a küldött anyaggal most nem foglalkozom érdemben, a magam dolga is csak fekszik, ahogy én is fekszem, s kívánom — egy napig vagy egy hétig — a halált. Ölel: Laci 244. [Budapest, 1939. aug. 31.] Kedves Palim, tíz perce kaptam meg a lapod, azt a tíz percet gyalázatos hírszolgálatunk meghallgatására fordítottam (12.40—50, a fele sorsjegy). Erősödik az a benyomásom, hogy nem lesz háború, tehát Magyarország elveszett. Példátlan, hogy az angol eunuch-politika hogy játszik el évek alatt egy négyszáz milliós világbirodalmat. Spengler nem ítélte meg elég szigorúan őket. Imádkoznak Hitler kancellárért és tanácsadóiért az angol templomokban, hányni kell ettől a pacifizmustól. A tigrisnek szeretetért esdekel, s ha egyetegyet széttép közülük, áldást kér rá az Istentől, abban a reményben, hogy ő későbbre marad. Az egész Hitler—Chamberlain-móka nem párbaj, hanem közös fáradozás, hogy Anglia Kelet-Európát Hitlernek átengedhesse. A dolog nem olyan nehéz, megvan rá a tavalyi csehszlovák recept: Lengyelország előbb a „német" területeket adja át völkisch alapon, aztán jön egy kis „völkisch" tárgyalás Oroszországgal, azután a teljes annexió élettér címen. A mérlegnyelv most azért lebeg, mert nyugaton mégiscsak van egy piciny szemérem és okosság, olyasmiket éreznek, hogy Angliának van „nemzeti becsülete", de nem hiszem, hogy ezzel az öngyilkos békevággyal soká egyensúlyt tarthasson, Anglia ujja beszorult Német- és Oroszország közé, s ki akarja húzni. Ha ez sikerül neki, nekünk nincs más választásunk, mint belehajtanunk a fejünk abba az igába, amellyel megkínálnak. Amikor Hitler föllépett, Mohamedhez hasonlítottam (lásd annak a jel-