Gulyás Klára - G. Merva Mária szerk.: Egy barátság levelekben. Gulyás Pál és Németh László levelezése (Budapest, 1990)

lottak élénben, ezekre a sorokra emlékszem belőle: „aki várni tud" s „önénje nem hazug": nos, az én legnagyobb erőm, hogy várni tudtam, in statu nascendi őriztem meg magam harmincéves koromig, a hazug elemeket kiküszöböltem, s szinte lebegve várom, hogy az idő befejezzen. Minden irányban éles benyomásokkal, kezdődő előítéletekkel, de egészben szabadon állok közvetlen a végső kifejezés, a nagy szerepvállalás előtt, s ehhez akarom tanúul és részvevőül meghívni mindazokat, akik nem adták el a lelküket semmilyen szellemi szindikátusnak, s magatartásukat nem határozták meg örökre a viselkedés vállalt sztereotípiáival. Keresek, de őszintén, szabad s mégis irányított érdeklődéssel, s most, amikor érzem, hogy három vagy tíz év alatt sorsdöntő igazságokhoz jutok, igazi nyilvánosságot akarok biztosítani írásaimnak, egy nem az Erdélyi Helikon és a Prot. Szemle nyilvánosságát, hanem minden mellém álló, rám figyelő emberét. Legyenek együtt az írásaim, egymás mellől szóljanak, s ne Majthényi György vagy Turóczi József mellől, egymás fényében világítsanak, s ne a mások árnyékát hordják. Az ember néha elbámul, hogy mily homályos ösztönök irányítják, már-már Goethe „démoni" jelzőjét venné szájára, ha igazi „transzcendens" lélek létére nem undorodna a transzcendens nomenklatúrától. Amikor Osvát az ismeretlenségből kiemelt (mint prózaírót emelt ki), az első szavam az volt, hogy én nem vagyok „szép"-író,s elmentem a Prot. Szemlébe kritikákat írni. Mi volt akkor a Prot. Szemle? Iró számára a pokol. S a kritikus? Irócseléd. Cselédnek mentem a pokolba, mert valami önmagamat és másokat nevelő ösztön: a tájékozódás és irányítás szimultán ösztöne arra hajtott, hogy olyan élményeket, betekintéseket nyerjek, amilyeneket mint Nyugatba beosztott szépíró sosem nyerhetnék. S a kritika jó iskola volt, s kitűnő műfaj is lett: törzse a többi műfajoknak, hiszen még a verseim is szinte ennek a sötét törzsnek a szélső, csapongó ágai. A kritikus fő érdeme az volt, hogy magam előtt is észrevétlen fejlesztett ki, másokra, témákra irányította a figyelmemet, s közben egy első, lírikusán megformulázott „én" minden sérelme nélkül alakíthatott. Van egy-két olyan versszakom, mint a Mezőföldi tájban, azonban valójában azt se tudtam, hogy a „világon vagyok". Roppant keveset gondolkoztam magamon s nagyon sokat problémákon, így szellemem — noha stílusom és magatartásom hetykének látszhatott — „szerény" maradt. Ennek a szerénységnek a legnagyobb bizonyítéka lesz egykor az a hang, amelyen kortársaimról : Tamásiról, Erdélyiről, Illyésről, Pap Károlyról írtam. Nem rivalizáltam velük, örültem, hogy egy fényes pontra akadt egy megfelelő alak, azért, hogy elém törtek, kárpótolt, hogy ők is én voltam, szinte a szétdarabolt szívem nőtt ki, egészítette ki magát bennük, s titokban többre becsültem a magam „rendezői" szerepét az övéknél, noha ők énekelték a tenort, amelyet megtapsolnak. Volt az én szeretetemben valami az apáéból, noha jórészt idősebbek voltak nálam; egy szép, hősi munkamegosztás terve élt bennem, s ha ők csakugyan betöltik a kereteket, melyeket én alkottam a számukra, talán örökre megmaradok keretnek, egy szép, fiatal folyó folyamágyának. A baj ott kezdődött, amikor én ezekkel a képemet viselő fiatalokkal meghasonlottam. Ez a meghasonlás nem volt hangos, s ők bizonyára nem is tudnak róla, hisz egy szóval sem hánytam s nem is hányhatom szemükre, hogy nem azok, akiknek az én felfogásom szerint lenniük kellene. Mi a bajom velük? Keveslem a skálájukat, s kifogásolom a magatartásukat. Akármennyi