Gulyás Klára - G. Merva Mária szerk.: Egy barátság levelekben. Gulyás Pál és Németh László levelezése (Budapest, 1990)

bennem a jóakarat, nem tudom rajtuk át elmondani, az ő kommentálásukra redukálni, amit akarok. Egy-egy cikkemben kincseket ajándékoztam nekik, s hozzá se nyúltak, holott szerepükből következett, hogy hozzányúljanak, eltestáltam nekik minden lehető dicsőséget, azt is, ami nekem járt volna, s ők mégis gyanakodva, fejcsóválva néztek vissza rám, nem a táplálónak szóló bizalommal, hanem egy idegen, bizonytalan szellemi erő iránti gyanakvással. Leguggoltam, hogy bátorítsam őket: jaj, de nagy a baba, s ők engem, a guggolót rúgtak mellbe. Rá kényszerít ettek, hogy magam mondjam el a magam mondanivalóját, s ez alapjában véve egész természetes. A végső lökést a kiegyenesedéshez azonban az adta meg, hogy „példa szűkébe" jutottam. Már múlt nyári cikkeimben feltűnhetik az aránytalanság az új nemzedék hangoztatott heroizmusa s az ismertetett írók valódi heroizmusa közt. Az utolsó év eseményei meggyőztek róla, hogy az én kedvenceim morálisan már nagyon öreg s még nagyon fiatal írók, bűnösen fáradtak a harcra s bűnösen mohók a dicsőségre. Erről különben csak előtted, akinek „önállósulás"-omat s a magasabb eszmei kartell lehetetlenségét kell megmagyaráznom. Ez a belátás volt a „válság", s ez gyötört annyira, hogy azt hittem, posztumusz író leszek; már csak halálom után lépek a nyilvánosság elé. Hittem egy ifjú írónemzedékben, s be kellett látnom, hogy ez a nemzedék nem nőtt a hitemig, szégyenszemre elkotródhatok vagy magam állhatok a világ elé: íme, az új nemzedék. Egy félesztendei szenvedés s részben a te tanulmányod is rákényszerített, hogy az utóbbit tegyem: minél csendesebben, minél hidegebben, minél kevesebb sörényrázással, de ki kell jelentenem, hogy az új nemzedék, legalábbis az az új nemzedék, amelyről írtam, én vagyok. Képzelheted, mennyire érzem én ennek a nevetségességét. A rendező, aki kirohan a színpadra, hogy maga szavaljon színészei helyett! De úgy látszik, nem születtem rendezőnek! Ez az egész bújócska mások háta mögött talán csak a gyengeségét, készületlenségét érző szellem vonakodása volt; nagy iskola a jó kiolvasztására s önmagam ellenőrzésére. Bevallom, szédülve fogadom a nyakamba szakadt szerepet, sosem gondoltam, hogy valaha ilyen szerepet kelljen betöltenem. Egy fiatalkori versem jut eszembe Jónásról, a vonakodó prófétáról, ajánlom, olvasd el ezt a részt az Ótestamentumból. Te írtad, hogy óvatos vagyok. Ezt az óvatosságot persze a folyóiratomban sem vetkőzhetem le, továbbra is óvatos leszek, még sokkal óvatosabb, mint eddig, de a mélyben már megtörtént az átkapcsolás: tudom, hogy nincs jogom semmit sem eltestálni, másra bízni, mert ami én vagyok, az bennem van egyedül megbízható helyen, s minden szándékomnak magam kell hogy a hőse is legyek. Folyóiratomban minden témához vakmerően hozzá fogok nyúlni, s a folyóiraton kívül sem mondok le egy műfajról sem, amelyben eddig megvetettem a lábamat, s ha mindez zavarosnak, lázasnak, esztelennek tűnik, egy mentségem mindig megmarad: nem volt, aki helyettem megcsinálja. Ami a töménységet illeti, itt „számolnom" kell, hogy megérts. Huszonnégy ívet adok ki egy évben, ez közel négyszáz oldal. 1927-től 1931 [-ig] bezárólag írtam (megjelentet s még meg nem jelentet együtt számítva) kb. kétezret, s micsoda munkaszünetekkel! A terjedelem tehát az én szokásos rátám. A koncentráció? Összeírtam az első évben okvetlen sorra kerülő tanulmányaimat, s kétségbe vagyok esve, a kis esszé műfaja után meg kell alapítanom a törpe esszét; „itt terebélyes problémák nyakaztatnak le három oldalon" — ez lehetne a folyóirat hirdetése. A tömörség, sűrűség : térfogat és