Gulyás Klára - G. Merva Mária szerk.: Egy barátság levelekben. Gulyás Pál és Németh László levelezése (Budapest, 1990)

elhelyezkednünk a világban, hogy ne hazudjunk egymás szemébe „fényes" álmot, hanem e/helyezkedésünk a világ rendje legyen? A rend nagysága, mely megméri a tények tonnáit? (Ez gyötört?) G. P. 5. [Sátorkőpuszta, 1932. jún. 26.] Kedves Barátom, alig egy fél órája kaptam meg leveledet, s azon melegében válaszolok rá; ha olvasok valamit, provokált szerv munkájaként, a vérkeringés spontaneitásával indul meg bennem a gondolkozás s ami vele jár: a vélemény fogalmazása; később mesterségesen felcsiholva már a fogalmazás is mesterkélt; mesterkélt a szó jó és rossz értelmében: esszé, s nem visszataszító-e, ha valaki, baráti levél helyett, kirakat-tanulmányt ír? Azon kezdem, ami engem a legjobban érdekel: a folyóiratomon. Hogy ettől Szabó Dezső-tanítványnak fogok látszani? Mihelyt csak látszani, már nem is baj. Szabódezsői személyeskedéseknek ebben a folyóiratban nem lesz helyük, s ha nem lesz, a szabódezsői íz leglényegesebb része már hiányzik belőle. Az „én" szót még ritkábban fogom leírni itt, mint tanulmányaimban, az „én ügyeim" közül pedig csak az „ellengravitációs" ügyek tárgyaltatnak majd élmény- és emlékszemen. Szabó Dezső egész élete a helytelen írói magatartás fényes illusztrációja, én e folyóiratomban, még inkább, mint egész munkásságomban és életemben, a tiszta írói magatartásra akarok példát adni. A folyóirat (a mi irodalmunkban legalább) páratlan téma-és ismeretskálán fog tapogatózni; ez az enciklopedizmus azonban nem lesz öncélú, minden tanulmányom közös rendeltetése: ennek a helyes írói magatartásnak a fejlesztése, szabályozása, harmonizálása. Valóban csodálatos, hogy magunk se tudjuk, in fundamento, kik vagyunk, de még csodálatosabb, hogy ennek ellenére is van egy helyzet- vagy állapotérzésünk önmagunkról, s tükör nélkül is igazíthatunk magunkon: minden gondolatunkkal, olvasmányunkkal, írásunkkal igazíthatunk. Mért viszem én önkorrekciós tevékenységemet a nyilvánosság elé? Bizonyára nem vinném, ha nem hinném, hogy én vagyok a magyar ifjúság: vagyis annak, ami bennem lefolyik, le kell folynia még nagyon sok fiatal emberben. Mint kritikus csodálkozva vettem észre, hogy elütő, fiatal írók mennyire hasonlítottak hozzám; Illyés az én versformámban szólalt meg, Erdélyivel egész csomó közös metaforánk volt jelenségekről, Pap Károly Színjátékom alapeszméihez ért el egész más utakon, mint én, Halászt a dedukció részben oda vitte, ahova engem az indukció, s lám, te is annyira hasonlítottál hozzám, hogy megértettél és megszerettél. Ma már meg merem fordítani, követelménnyé merem fordítani ezt a csodálatos hasonlóságot: a magyar ifjúságnak, ha becsülettel akar helytállni, bizonyos fokig hasonlítania kell hozzám, ha egyébben nem: szellemi magatartásban, a magatartás etikájában. Ez a folyóirat nem ismereteket akar közölni, még csak nem is nevelni, inkább az olvasók táborával együtt nevelődni, egy olyan gondolkozási processzushoz hívni meg az ifjúságot, amelynek egyik eredménye én leszek, a másik azonban ők. Adynak van egy verse, most nem tudom idézni, a Ha-