Déry Tibor: Börtönnapok hordaléka. Önéletrajzi jegyzetek, 1958 (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1989)

Önéletrajzi jegyzetek, 1958

előttem olvasta el, öt perc alatt a kéziratot. Megesküdtem, hogy én ide addig be nem teszem többé a lábamat, amíg Osvát maga nem fog hívni. Nyaktörő elhatározás volt, főképp az én számomra, aki a Nyugaton kívül nem ismert el más folyóiratot, de véghez tudtam vinni. A következőképp sikerült: az Érdekes Újság regénypályázatot hirdetett. Nekem ugyan eszem ágában sem volt az Érdekes Újságba írni (heti képes magazin, Ligrádyék lapja), de tudtam a pályázatból, hogy Osvát tagja a zsűrinek, tehát a kezébe kerül a kéziratom. 1916. decemberben vagy 1917. januárban jelent meg a lapban a pályázati eredmény. A házunkban levő trafikban vettem meg a lapot, mindig a megjelenése napján, s elállt a lélegzetem, amikor elolvastam: Bónyi Adorján, a Pesti Hírlap munkatársa nyerte a pályázatot, második helyen egy addig ismeretlen Nagy Dániel nevű író regényéről, harmadik helyen „a pályázat legkülönösebb írásáról", a Liávól szólt a zsűri jelentése. Visszarohantam anyámhoz, aki később elmondta, hogy halottsápadt voltam, lefordítottam neki a pályázatijelentést. Az Érdekes Újságban Kabos Ede fogadott, szemüveges,négyszögletes arc, alacsony ember, átadta nekem Osvát üzenetét: ő vette magához a kéziratot, keressem fel. Pontosan úgy történt tehát, ahogy reméltem s elhatároztam. Vártam jó néhány napig, nehogy mohónak lássam, s aztán felmentem Osváthoz, aki közölte, hogy a regényt már a következő számban megkezdi. Két folytatásban jött le, 1917. február 1-én és 15-én, első helyen. Attól kezdve Osvát szinte megszégyenítő tisztelettel bánt velem élete végéig, tíz vagy tizenöt év alatt egyetlenegyszer adott vissza kéziratot, egy Petőfiről szóló tanulmányt. Nagyon sok író félt tőle, nekem nem adott rá okot, mélységesen tiszteltem és szerettem. De kettőnk viszonyáról sokkal többre kellene emlékeznem. Egyébként: nagyon különös ember volt, s ma azzal a gyanúperrel élek, hogy sok mindent gondolhatott felőlem, amit nem mondott el nekem. Két-három írónemzedéknek ő volt apja, császárja, terroristája, létezett egy valóságos Osvát-komplexus. Rendkívül érdekes ember volt, én sajnos ma nem tudnám megrajzolni az alakját. Legnagyobb érdeme és vétke a felfedező szenvedély volt. Egyszer párbajozott Hatvanyval, de részletekre nem emlékszem. Egy időben, azt hiszem, a Magyarországba, színikritikákat írt, s ugyanott (vagy a halála után megjelent könyvében) aforizmáit olvastam, ezek nem váltották be azt, amit szelleme méreteiről képzeltem. Mihelyt le kellett írnia gondolatait, tolla görcsöket kapott, mondták azok, akik meghittebben ismerték (Füst Milán, de neki valóságos Ödipusz-komplexusa volt Osváttal szemben). Két személyes emléket tudok még felidézni. 1919 végén vagy 1920 elején, amikor a kommün bukása után én kétségbeesésemben kártyázásra adtam a fejem, egyszer az Otthonban megjelent Osvát késő éjjel, én épp chemineztem, s ő — majd leestem a székről — beleadott a tétjeimbe, ban-