Déry Tibor: Börtönnapok hordaléka. Önéletrajzi jegyzetek, 1958 (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1989)

Önéletrajzi jegyzetek, 1958

komba. Elvesztette a pénzét. A másik emlék megrendítő: felhívott telefonon, hogy hallotta, kerestem, mit kívánok. Én nem kerestem, mondtam neki, mire ő letette a kagylót. Másnap már újságban olvastam, hogy lánya halálos ágya mellett főbe lőtte magát. A telefont utólag úgy rekonstruáltam, hogy volt egy Nyíri Tibor nevű író, akit rokon hangzású neve miatt többször összetévesztettek velem, s nyilván ez hívhatta fel Osvátot távollétében. Osvát rám gondolt - mert hisz Nyíri sosem írt a Nyugatba. —, s halála előtt, mint ahogy minden egyéb dolgát is elrendezte, ezt a telefonfelhívást sem akarta válasz nélkül hagyni. Jártam egyszer-kétszer a lakásán is kézirat- vagy korrektúraügyben, a mai Gorkij fasorban vagy szomszédságában lakott kettesben tüdőbajos lányával. Egy földszintes, kéziratokkal, könyvekkel teletömött szobára emlékszem csupán. (Orra mindig egy kicsit piros volt villogó szemüvege alatt.) A Lia megjelenése nagy boldogság lehetett, de ma már nem tudom felidézni, sokkal kevésbé, mint más, kisebb jelentőségű örömöket. A közlés befejezése után több névtelen levél érkezett a Nyugathoz, egyet láttam, tele ocsmány szidalmakkal, a többit Osvát nem akarta megmutatni, hogy ne zavarja meg első írói örömömet. (Mintha ez már a Váci körúti szerkesztőségben történt volna.) De az állam is hallatta szavát, az ügyészség „sajtó útján elkövetett szemérem elleni vétség" címen vádat emelt ellenem, az első megjelent írásom ellen! Sajátságos, elátkozott sors: mindig szembekerülni a hatalommal, véges-végig egész életemben mindig üldözöttnek lenni. Megérdemeltem, de nem ilyen konok következetességgel. S mindig valami suta, komikus elem lopódzik kisebb-nagyobb tragédiáimba, amely még a bánatot is megrontja, a sírás megkönnyebbülésétől is megfoszt. Egy fiatal komoly író ezt kapja rögtön bélyegül első megjelenésekor: szemérem ellem vétség. No de hagyjuk! Az ember ne sajnálja önmagát! Ha jól emlékszem, akkoriban nem sok ügyet vetettem a dologra. A Nyugat dr. Beck Salamont, a híres büntetőjogászt adta mellém védőügyvédnek. Beck a Bibliából, a világirodalomból vett idézetekkel védett, persze hasztalanul, 200 korona fő- és 1000 korona mellékbüntetésre ítéltek. (A Lia honoráriuma 120 korona volt.) A büntetést a Nyugat fizette ki. A tárgyalásnak egy szavára nem emlékszem. A Lwra sem nagyon, mert van negyven éve, amikor a kommünben készülő novellás kötetembe belevettem, nem olvastam el, de azt tudom, hogy erősen Knut Hamsun hatása alatt írtam, s azt hiszem, rossz írás. De nagy feltűnést keltett. Szomory állítólag azt mondta, hogy tíz évet adna érte az életéből, Kassák - mint később elmondta nekem — felolvasta a csoportjának stb. De ami a legfontosabb volt számomra: bevezetett engem az írók társadalmába. Azt hittem, hogy most meglelem helyemet a világ-