Déry Tibor: Börtönnapok hordaléka. Önéletrajzi jegyzetek, 1958 (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1989)

Önéletrajzi jegyzetek, 1958

emlékezetemből; ha ezeket a jegyzeteket nem sikerül valaha kiegészítenem, valótlan, ferde képet adnának rólam.) Természetesen titokban írtam; amikor később a Lia megjelent nyomtatásban, anyám elárulta, hogy apám nézegette kézirataimat, de azt mondta róluk, hogy érthetetlen firkálmányok. Mielőtt erről jegyeznék, meg kell említenem, hogy ez idő tájt új s újfajta ismerősökre tettem szert, művészbarátságokra. Elsősorban Tihanyi Lajosra, a festőre gondolok. Apja tulajdonosa volt a Balaton kávéháznak, amely a Kazinczy utca torkolatával szemben, a Rákóczi út s azt hiszem, Eszterházy utca vagy Szentkirályi sarkán volt, tehát ötpercnyire a lakásomtól. Hogy s miként ismerkedtem meg Tihanyival, nem tudom, de bizonyos, hogy az ő kedvéért kezdtem járni a Balatonba; életem első igazi művész ismerőse volt. Ekkor már nyakig benne ültem a művészet áhítatos tiszteletében, de arról megint csak nem tudok beszámolni, hogy az hogy ment végbe, s hogy nyilvánult meg. Tihanyi révén megismerkedtem egy valódi íróval is, Halasi Andorral, egy katolikus folyóirat kritikusával (Szomory-paródiáira emlékszem), s később Tersánszkyval, aki azonban csak ritkán vetődött be a kávéházba, mert katona volt, s akkoriban az olasz frontról jött haza, ahol Tihanyi szerint a lövészárokból kimászva, egyenként lőtte le a túloldalon mutatkozó olaszokat. Tihanyi többre tartotta Móricznál. Azt hiszem, ebben az időben jelent meg Viszontlátásra, drága című regénye a Nyugatban, s én csak nehezen titkolt áhítattal fogtam kezet a Nyugatnak egy igazi „munkatársával". Gyönyörű szál, karcsú, magas fiú volt, nagyon közvetlen, élénk, jókedvű, el lehetett róla képzelni, hogy csupa virtusból, a saját életét is kockára téve, lövöldözi az olaszokat. Egyszer-kétszer tabáni kiskocsmákba mentünk fel vele s Tihanyival, s én ettől nagyon felnőttnek, férfinak s félig-meddig íróvá avatottnak éreztem magam. Tersánszky egyszer meglátta nálam egy füzetemet, amelybe a Liât írtam, beleolvasott, nem szólt egy szót sem, visszaadta. Jóval megjelenése után kérdezte meg tőlem egyszer, hogy az ugyanaz volt-e, mint amit ő annak idején nálam látott. Most sem nyilatkozott róla, de éreztem rajta, hogy nem tetszik neki. (Joggal.) Egyébként Tihanyinak, de senki másnak sem mutattam meg dolgaimat. Oly magasztosnak éreztem ebben az időben a művészetet, hogy magamban csodálkoztam azon, hogy Tihanyi, Tersánszky nem tart engem méltatlannak arra, hogy szóba álljanak velem; hisz még nem tudták, hogy én is író vagyok. Említettem már, hogy kisebbrendűségben szenvedtem, ezt gyakran, s még később is, sokáig hetykeséggel, dölyffel takargattam. - Tersánszkyval nem kerültem meghittebb barátságba, bár sokszor találkoztunk életem folyamán. Nagyra tartom mint írót, különcségei, furcsa, ravaszságai, ha néha fárasztók is, de egy érdekes embert lepleznek. Hogy állítólag (ő hirdeti) többre tartja színészi teljesítményeit és zenebohóc-játékait, mint