Déry Tibor: Börtönnapok hordaléka. Önéletrajzi jegyzetek, 1958 (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1989)

Önéletrajzi jegyzetek, 1958

írásait, azzal nyilvánvalóan írói gőgjét leplezi az emberek előtt, nagyon szelle­mesen. Egyszer jártam nála, a Déli Vasút fölött lakott, azt hiszem, ma is ott lakik. Nem szép, nem rokonszenves zsidó felesége mellett a legnehezebb idő­ben is kitartott. Persze, bajos egy házasságba belelátni, ki tudja, mennyi türel­met, egyéb segítséget kapott az asszonytól. Tihanyi: szívesen gondolok rá vissza, s mégis, milyen nehezemre esik írni róla. (De hiszen mindenről!) Gyerekkorában agyhártyagyulladásban megsike­tült, a másik ember szájáról azonban, ha ez lassan, tagoltan beszél, leolvas minden szót. Rosszul, alig érthetően beszél, ugatásszerűen löki ki a szavakat. Kis pisze orr, dévaj vidám szemek, egy jókedvű, nagyon okos majom arca. Tényleg okos. Testi hibája, amennyire meg tudtam ítélni, nem csökkentette életkedvét, önérzetét. Süketnémán, egyetlen idegen nyelvet sem tudva élt Berlinben, Párizsban, megjárta Amerikát, s bármit keresett az ember Párizs­ban, Berlinben (kocsmát, olcsó üzleteket), ő jobban elvezette az embert, mint akárki más, aki tudott beszélni, és ismerte a nyelvet. Leggyakrabban a Balaton kávéházban láttam. A kávéház mélyében, a kassza közelében volt az asztala, ott szokott vacsorázni (disznósajt, olajjal, ecettel). Apja egy nagy testes em­ber, halála után Lajos öccse, a kövér Bubi vezette az üzletet, a két testvér nem nagyon szerette egymást. Lajos arra is gyanakodott, hogy öccse az örök­ségnél becsapta. Szívesen járt a Korzóra a nőket nézegetni, a Váci utcában is gyakran sétált. Nagy gusztussal tudott enni és nőket nézni, sosem láttam vi­dámabb, pajkosabb szemeket. A Dráva utcában volt a műterme, de csak rit­kán jártam kinn. Emlékszem, egyszer nálam hált a Veronika utcában, s nagyot nézett, mikor egy pizsamát adtam neki, illegette magát benne, játszott, komé­diázott. Egyszer kora tavasszal egy napra leutaztunk Siófokra, a tóra néző szobát kértem, emlékszem reggel az ablakon beáradó kékségre, vízillatra. Volt tőle egy képem, nem tudom, mi lett vele. Lehet, rémlik, hogy elvesztegettem néhány koronáért kártyás korszakomban (Meztelen nők fák alatt). Csinált rólam egy rajzot is, két-három éve került elő, Olgánál maradt, s Margit sógor­nőm ideadta. Arcképeiről azt mondták, hogy süketnémák. „Marha" volt ked­venc szava, amit nagyon kedvesen, ügyetlenül ejtett ki. A képemhez ő válasz­totta ki a keretet, arany, fekete vonalmintával. Szüleim nem győztek csúfol­ni miatta, anyám azt állította, rosszul lesz, ha látja. Elég rossz ízlésem volt még ekkor, Stuck- és BöckÜn-litográfiákat aggattam a falra, de azt hiszem, Tihanyi lebeszélt róluk. Volt egy másolatom Dürer Hieronymus-metszetéről, erre gyalulatlan deszkából magam készítettem keretet: szörnyű volt, de én áll­tam anyám, az ismerősök gúnyolódását. Egyszer elvitt Bölöniékhez, a Nyol­cak pártfogójához, a Zárda utcába; földszintes kis ház, de senki sem volt otthon. Rajongott Bölöniné, „Itóka" szakácsművészetéért; Itóka egy időben

Next

/
Thumbnails
Contents