Déry Tibor: Börtönnapok hordaléka. Önéletrajzi jegyzetek, 1958 (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1989)

Önéletrajzi jegyzetek, 1958

rííen mondta anyámnak (aki persze visszamondta nekem, szinte szó szerint emlékszem), hogy: „Minek pazarolja az ember a szeretetét a gyerekekre, úgysem kapja vissza." Szezon vége felé nemzetközi verseny volt, volt egy előverseny is, melybe én is beneveztem, talán egy ellenfelemet megvertem, aztán összekerültem a mezőny legjobb játékosával, akinek persze egy labdáját sem tudtam visszaütni (id. Kleinschrott, szőke, izzadó, tenyeres-talpas német, volt egy karcsúbb öccse is). Talán a nyár végén egyszer köszönni mertem szerelmemnek, akit két hónapig bámultam, vissza is köszönt, de megszólítani nem mertem. — Emlékszem, hogy anyám egyszer-kétszer tanítás után megvárt az iskola előtt a Kereskedelmi Akadémián, s ezt szörnyen szégyelltem a fiúk előtt. Cukrozott gyümölcsöt árult egy utcai árus, apró pálcikákra felszúrkálva (narancsgerezdeket, diót), ugyancsak tanítás után. - Azt hiszem, erre az időre esik Keményffyék válása (vagy az asszony szökése?). Az orvos csiptetős, szellemes, gunyoros ember, a nő szép, állán egy kis sebhely. Szüleimnek barátjai voltak, de a válás'Után anyám a férfihez pártolt, aki aztán később háziorvosunk is lett. A Lipót körúton laktak. Két gyerekük volt, aki az apával maradt, Jánosnak, akkor egy kövér kisfiúnak a nevével később valahol találkoztam. Az apából keserű ember lett, tönkrement az élete. A háborúban fekete bársonygalléros ezredorvos volt, s amikor engem nagybátyám a sztrájk után kidobott a vállalatból, s ezzel a fölmentésem érvényét vesztette, s besoroztak, akkor valahogy segítségemre volt, hogz segédszolgálatosnak vegyenek (a hibás jobb karom, vállam miatt másra úgysem voltam alkalmas). Nagybátyáméknál az örökké mosolygó, kedves, kerek képű Kelemen dr. volt a háziorvos. — Egyszer valamelyik tiroli nyaralásunkban anyámat meglátogatta egy bécsi iskolatársnője, Titi néni, akiről elmesélte, hogy házukban, az előkelő Lützow családban ő, anyám volt az egyetlen zsidó, akit fogadtak. Titi néni Pestre is ellátogatott egyszer-kétszer, férje, Bruno Wagner vadászni járt, ami nekem akkor különös fényűzésnek tetszett, fiuk, Siegfried pedig színész lett. Klapeinban volt egy kis villájuk. Milyen különös az emlékezet: sosem jártam ott, anyám sem, de a nevet ötven éve hordozza az emlékezetem. - Apámnak volt egy Pesten élő rokona, dr. Süsz Manó, ügyvéd, nagyon sovány, hosszú ember, szótalan, unalmas, rettegtünk, ha meglátogatott. Néhány éve anyámnál találkoztam vele, akkor már évek óta nem járt nálunk. A felismerhetetlenségig megöregedett, de én még mindig nem ijedtem meg az öregségtől. — Erre az időre eshetett, hogy anyám engem s Lilit elvitt a Teréz körúti Décsi moziba. Anyám előtt egy nagy kalapos nő ült, anyám megkérte, hogy vegye le a kalapját, mert nem lát, s egy idő múlva, mivel a nő nem teljesítette kívánságát, hirtelen előrenyúlt, s letépte a kalapot. Szinte magam előtt látom a mozi megrémült tulajdonosait, a nagy kövér Décsinét és szemüveges, sovány férjét,