Déry Tibor: Börtönnapok hordaléka. Önéletrajzi jegyzetek, 1958 (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1989)

Önéletrajzi jegyzetek, 1958

nem mert szembeszállni. Én szerettem, alig van róla egy-két zavaró emlékem, de lehet, hogy tényleg rossz emberismerő vagyok, mert a Rosenberg unokái alattomosnak, keményszívünek mondták (Lili, évtizedekkel halála után). Anyám, Zseni és Hermann egymás közti viszonyáról még sok szó fog esni, most feljegyzem, hogy el ne felejtsem: a két nővér versengett egymással Hermann szeretetéért, amely hol az okosabb, szókimondóbb, önérzetesebb anyám felé hajolt, hol a simulékonyabb, mulatságosabb, lágyabb, jó humorú Zseni felé, de: az a gyanúm, aszerint is hullámzott, hogy melyikük szorult rá inkább anyagi segítségére. Amíg Zseni özvegy volt, s öccse tartotta el, anyám állt elöl, mikor megfordult a sor, helyet cseréltek egymással szeretetben. — Még egy kis emlék: vonaton Gyárfásakkal. Szüleim ismerősei, magas, fekete, szép asszony, s egy nálam kisebb fiú, én hét-nyolc éves lehettem, s egész úton vadul vertük a fülke asztalkáját, ezt énekelve: „Katona bácsi jó napot, Adjon egy kis cibakot, Mert hogyha nem ad cibakot, Betöröm az ablakot." — Egy másik: öcsém még nem volt hatéves, de nagyra nőtt gyerek lévén, a kalauz jegyet követelt anyámtól, azzal fenyegetődzve, hogy a legközelebbi állomáson leszállítja. Éjszaka volt. Az állomáson a kalauz felhozta a vonatra az állomásvezetőt, kinek anyám kijelentette, hogy nem fizet, s nem is száll ki, s ha erőszakot alkalmaznak, beperli a MÁV-ot. Anyámtól örököltem azt az áldatlan makacsságot, mellyel az igazságot kerestem - de anyám beérte azzal, hogy a maga dolgaiban (bár mások igazáért is) síkraszállt. Elég! elég! * Azt hiszem, tizenhárom éves voltam, amikor kiléptem az életbe, azaz magántanulóból iskolába járó gimnazista lettem. Addig még utcán se járhattam egyedül, de most megengedték, hogy a Lipót körútról a Markó utcai gimnáziumba magamban tegyem meg az öt-hat perces utat. S összeismerkedtem tán negyven fiúval. Megdöbbent az, hogy aminek olyan nagy élménynek kellene lennie életemben, a vüággal való első közvetlen ismerkedésnek, arról a semminél is kevesebb emlékem maradt. Oly rosszul éreztem volna magamat, hogy minden emlékemet elfojtottam? Nem hiszem. De nem tudom megmagyarázni. Ebből az időből - két év! — mindössze két tanáromra, s egyetlenegy fiúra emlékszem halványan, holott a rákövetkező Kereskedelmi Akadémia csak egy évvel hosszabb idejéből akár húsz társamnak s akárhány tanárnak a nevét el tudom sorolni. Érthetetlen. Mi történt velem ez alatt a két év alatt? Azt tudom, hogy iskolába nem szerettem járni, de erről az érzésemről is csak a Kereske-