Déry Tibor: Börtönnapok hordaléka. Önéletrajzi jegyzetek, 1958 (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1989)

Önéletrajzi jegyzetek, 1958

delmi Akadémia ad emléket. Az egyetlen korábbi bizonyíték: hogy a gimnáziumból a negyedik osztály elvégzése után azért mentem át az Akadémiára, hogy egy évvel hamarabb végezhessek. * A két tanár, akire emlékszem, Virág matematika- és Szilágyi latintanár s osztályfőnök. Mindketten meg voltak egyszer híva nálunk vacsorára. Pedig nem volt szükség megvesztegetésre, mert akkor még jeles tanuló voltam. De itt kezdődött az a folyamat lelkemben, amely mind indulatosabban szembeállított a ,Jiivatallal", a „tekintéllyel", a patalommal", embereknek embertársaik fölött való hatalmával, s ellenzékbe szorított a fennálló társadalmi renddel szemben. Nem részletezek, csak jelzem életem folyásának egyik ágát, az egyiket, mondom. Ez nem is értékítélet, csak megállapítás. Érzékeny természetem, beteg gyerekkorom, hibás neveltetésem, jellemhibáim mind hozzájárultak az eredményhez. Önmagamat nem tudtam megnevelni, másoknak nem engedtem meg. Az iskolában gyanússá, majd ellenszenvessé kezdett válni minden tekintély, minden felülről jövő ítélet (a magyar irodalom legnagyobb remekeit nem olvastam el, mert kötelező olvasmányok voltak; csak harmincnegyven éves koromban került rájuk sor). De nem folytatom, itt csak adatokat akarok feljegyezni. Még csak annyit, hogy nem volt egyetlen gonosz, kegyetlen, gyerekkínzó tanárom sem, akire ráfoghatnám, hogy meggyűlöltette velem az iskolát; igaz, olyan sem volt, aki megszerettette volna velem, mindenért csak magamat okolhatom. Tornára nem jártam a hibás karom miatt, az osztályban egyébként is az volt a felfogás, hogy jó tanulónak nem kell tornászni, a jó tornászokat lenéztük. — Szilágyi latintanár rövidre nyírt hajat viselt; amikor frissen megkopasztva érkezett az órára, nyáron nullás géppel, mindig rendkívül ingerült volt, s aki aznap a körme közé került, azt „bedaciztatta". Diákcsínyek? Egyre emlékszem halványan: volt egy tanárunk, aki az osztályba belépve, kalapját széles mozdulattal, szinte oda sem nézve, az ablakpárkányra hajította. Egyszer tízperc (óraközi szünet) után nyitva hagytuk az ablakot, a kalap kirepült. (De könnyen lehet, hogy ezt csak kiterveltem, de nem csináltam meg.) Még a fülemben van a fülsiketítő zaj, mellyel óra után kirohantunk a kongó kőfolyosókra, az orromban van a folyosók szaga. Súgás: én úgy ültem, második sorban, katedrától balra, hogy nemigen súghattam, de a súgást egyébként is valami szégyenteljes dolognak, csalásnak éreztem ebben az első két iskolai évemben. A rossz tanulók valahogy fel is ingereltek. - Önképzőkör: valamelyik tanár (?) volt az elnöke. Tartottam egy előadást a fametszetekről. . . Miért?...