Déry Tibor: Börtönnapok hordaléka. Önéletrajzi jegyzetek, 1958 (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1989)

Önéletrajzi jegyzetek, 1958

pedig nekem ajándékozta régi nagy aranyóráját (akkor még nagyon szeretett). Az óra pályafutása körülbelül öt év múlva, amikor egy svájci intézetbe, St. Gallenba kerültem, egy ottani zálogházban ért véget. * De még a Lipót körúti első éveknél tartunk, még öcsém születése előtt. Felgyógyulásom után még kétszer mentünk vissza Norderneyba, a nyári hónapokra, de ezúttal már penzióba vagy bérelt villalakásba, az üdülőnegyedbe. Úgyszólván semmi emlékem sincs erről az időről. Egyszer anyámmal előreutaztunk, apám később jött utánunk, s a vonat éjjel a nyílt pályán megállt, mert a Vág kiáradt, s nem merték a vonatot ráengedni a hídra, gyalog kellett átmenni, előbb jó darabot a töltésen, aztán a hídon, fáklyafénynél, s ott beszállni egy másik szerelvénybe. Nem lehetett könnyű feladat, anyám poggyásza legalább tíz-tizenöt darabból állt (s csak menetirányban tudott ülni, különben rosszul lett). Egy útitársunk, egy ismeretlen berlini úr segített át bennünket, engem a hídon karján vitt át (miért?). Nagy kaland volt: a megáradt folyó, a fáklyafényben táncoló árnyékok stb. Örökre szívembe fogadtam a berlini urat (azt hiszem, dr. Wohlmutnak hívták). Visszafelé utunkon Berlinben újra találkoztunk vele. Erről a nyárról még az az emlékem van, hogy egy villában laktunk dr. Vámbéry Rusztemmel, akit apja miatt nagyon tiszteltem, s hogy felesége, egy szép fiatal szőke asszony volt talán az első*' nő, akin gyerekszemem megakadt. De nem ismerkedtünk össze velük. Most már a fürdővendégek strandjára jártunk, de én megint csak magamban voltam, nem voltak gyerekpajtásaim. A strandnak azon a részén, ahol a bérelt ülőkosarunk állt, rengeteg volt a gyerek; két bandába oszoltak, vörös-sárga és kék-sárga zászlók alá, vad várostromok, örökös veszekedések folytak, s anyám nyilván ettől féltett. Fájó szívvel néztem a többiek játékát. Ebben az időben még olyan anyás voltam, hogy odahaza, Pesten, vasárnaponként az volt a legnagyobb boldogság számomra, ha reggel anyám ágyába mászhattam. * Tízéves voltam, amikor öcsém megszületett. Hogy ne legyek útban — mert akkoriban az asszonyok még otthon szültek -, Nina nagynéném, aki négy gyerekével Abbáziába ment nyaralni, magával vitt. Énnekem még sejtelmem sem volt arról, hogy születik a gyerek, s tán észre sem vettem, hogy anyám kigömbölyödött. Az első intelmet arról, hgy anyámnak valami testi köze is van ahhoz, hogy öcsém lesz — mert ezt valahogy értésemre adták —,