Déry Tibor: Börtönnapok hordaléka. Önéletrajzi jegyzetek, 1958 (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1989)

Önéletrajzi jegyzetek, 1958

ebédlő. A szalonnak valamilyen különös, titokzatos varázsa volt számomra, melyet még ma is érzek; sose használtuk, csak ha szüleimnek olykor esti vendégei voltak, az év legnagyobb részében tehát behúzott függönyökkel félig el volt sötétítve, bútorai huzatokkal letakarva; ha ezeket nagy ritkán leszedték, s meggyújtották a kristály csillárt, akkor gyermeki képzeletem számára hirtelen egy tündérbirodalom nyílt meg a Szemere utcai ablakok mögött — egy birodalom, melyet én már nem láthattam, mert nekem addigra már a szomszéd szobában, az ágyban volt a helyem. De anyámnak, csakúgy, mint a Proust-regényben, akkor is be kellett jönnie esti búcsúcsókra, különben nem aludtam el. A nagymama, a nagynénik is, ha ott voltak, mind bejöttek hozzám. Aztán egy ideig hallgattam a tompán beszűrődő beszélgetést, szagoltam a behúzódott szivarfüstöt, elaludtam. Az ebédlőnk is, úgy gondoltam, nagyon szép, padlóját egy nagy vörös-sárga szőnyeg fedte, virágos mintájú, ugyancsak piros-sárga színű, vastag fonalú bútorszövettel volt behúzva a falnál álló kanapé, s vasárnap délelőttönként, amikor nem kellett a szobámban tanulnom, s az ebédlőben játszhattam vagy olvasgathattam, ha a behúzott vörös bársonyfüggöny egy-egy résén besütött a nap, s egy rezgő aranyló poroszlopot vont át a levegőn, akkor senki nálam elégedettebb s boldogabb nem lehetett. Ennek a néhány boldog gyermekévemnek, mikor mindenki szeretett, s én mindenkit imádtam, volt egy-egy rendszeresen visszatérő különösen csillogó ragyogó napja, a karácsonyest, melyet az egész család Rosenberg Hermann bácsiéknál ünnepelt. (Hermann bácsi anyám öccse, felesége Nina néni, szintén bécsi, gyermekeik a nálam három évvel fiatalabb Lili húgom, az öt-hat évvel fiatalabb Guszti; s a még csak ezután születendő ikertestvérek, Márta és Gréti.) Családom, de gondolom általában a már megült zsidó polgárság, ebben az időben hosszúnapkor ugyan még eljárt a zsinagógába, és böjtölt, de megtartotta a karácsonyesti ünnepet is. Általában szabadgondolkodók, vallástalanok voltak, s inkább babonából, „nem lehessen tudni" alapon, s a lélek mélyén rejlő, eredendő bizonytalan félelemből engesztelgették az istent. Volt családomban, aki szigorúan betartotta a böjtöt, péntek estétől szombat estéig, volt, aki a templomba is elment, volt, aki csak félnapot böjtölt, a későbbi évek során azonban ez az utolsó rítus is teljesen elmaradt nálunk. A karácsonyestet megőriztük. Számomra azért is volt különös varázsa ezekben az években, mert ott aludhattam Hermann bácsiéknál, s anyám csak másnap vitt haza — különös öröm! — konflison. Házunkban szakácsnő, szobalány szolgált, minden évben hónapokig nyaraltunk külföldön, de konflisra ülni, az olyan fényűzésszámba ment, hogy minden alkalommal hosszú tanácskozás, néha veszekedés előzte