Déry Tibor: Börtönnapok hordaléka. Önéletrajzi jegyzetek, 1958 (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1989)

Önéletrajzi jegyzetek, 1958

ről nem tudok: apám nem volt hajlandó azon az alsóbb társadalmi ranglétrán helyet foglalni, melyre nagybátyám leszorította. (Ilyesféle szerepre kényszerült később Hermann bácsi másik sógora, Zseni nagynéném második férje, James bácsi is, róla később.) Visszatérve apámhoz, persze nem tudom, milyen volt a viszony közte s Hermann bácsi között, amikor ez még egyszerű hivatalnok volt, apám pedig jómódú ügyvéd. Kölcsönkenyér? - nem hiszem. Apám egész bizonyosan mindig finom, szerény ember volt. Egyik bizonyítéka, hogy csak későn, egy-két évvel halála előtt panaszolta el nekem egyszer sérelmét: Hermann bácsi hozományt ígért neki az anyámmal, s azt sose fizette meg. Amikor ezt évek múlva elmondtam anyámnak, ez azzal védte meg öccsét, hogy apámtól lelketlenség volt jómódú ember létére hozományt kikötni egy kishivatalnoktól, aki addig eltartotta őt is, özvegy anyját is. Zavaros dolgok ezek! Lehet, hogy apám fukarságát bizonyítják, de amikor már megfordult a kocka, apám alul volt, Hermann bácsi pedig dúsgazdag ember, akkor ez miért tagadott meg tőle minden segítséget? ! * Szégyenletesen kevés személyes emlékem maradt bennem apámról, pedig huszonöt éves voltam, amikor meghalt. Gyerekkoromból még emlékszem arra, hogy néha hegedült, de nagyon ritkán. Aztán a hegedű eltűnt, ugyanúgy, mint az ügyvédi iratszekrénye. Néha dúdolgatott, egy nótájára emlékszem: „Három alma meg egy fél, Kérettelek, nem jöttél, ott vesztél, Lányok anyjává lettél." Nyáron fehér piké mellényeket hordott, hármat-négyet én örököltem, s viseltem később. Tagja volt a Lipótvárosi Kaszinónak, ahová rendszeresen minden délután eljárt, amikor már abbahagyta az ügyvédeskedést, én néha este érte mentem, s együtt ballagtunk haza. Volt ott egy kártyaterem is, de oda nem tette be a lábát. (Kitől örököltem én kártyaszenvedélyemet?) Tíz-tizenkét éves lehettem, amikor egyszer megloptam az apámat, éjjeliszekrényében a pénztárcájából kicsentem egy ezüstkoronást, az a gyanúm, hogy sikeremen felbuzdulva ezt később megismételtem. (Lopásaimra még visszatérek.) Egyszer sokaig nyomta az ágyat, gyomorvérzése volt, ez már az első világháború alatt lehetett. Azt hiszem, 1918-ban törte el a lábát (vagy 17-ben?); elesett, s ez volt a vég kezdete. Egyedül nemigen járhatott el már hazulról, a Kaszinóból, egyetlen szerény mulatságából ki kellett maradnia, azt érezte, terhére van környezetének. Öcsém, a tizenhárom-tizennégy éves gyerek ritkán vitte el sétálni a Múzeum kertbe, s én még ritkábban. Anyám?. . . nem emlékszem. Azt tudom, hogy ő délutánonként nagymamához járt, aki akkoriban betegen feküdt. Otthon voltam, korán reggel volt (de hogy kerülhettem haza?