Déry Tibor: Börtönnapok hordaléka. Önéletrajzi jegyzetek, 1958 (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1989)

Önéletrajzi jegyzetek, 1958

hisz én akkoriban emlékezetem szerint egy albérleti szobában laktam a Veronika utcában!), s anyám hálóingben berohant hozzám, de már előbb hallottam a sikoltását, amilyet soha azóta oly szörnyűt. Rendőr jött fel az utcáról s a házmesterné, azt hiszem, attól tudta meg. A mankó az ablak mellett. Minden egyéb elmosódik emlékezetemben, csak apám apró betűs búcsúlevelére emlékszem még. Nem engedték meg nekem, hogy lemenjek az utcára. Egész életemben vissza-visszatérő lelkiismeret-furdalásaim vannak apám miatt. Idetartozik még, hogy soha nem ütött meg, egyetlenegyszer kaptam tőle kamaszkoromban egy pofont. S még az is, hogy öngyilkossága előtt hónapokig hajtogatta, hogy nem bírja az életet, s talán célzásokat is tett arra, hogy egyszer véget vet az egész nyomorúságnak. De ezt öreges panaszkodásnak véltük, eleresztettük a fülünk mellett. * Rosszak, zavarosak ezek a jegyzetek. Hiába mondogatom magamnak, hogy csak magánhasználatra készülnek, mégis idegesít. Mindegy; nincs más tennivaló. Igyekeznem keh minél több adatot felhalmozni az életemből, mindegy, akárhogyan, összevissza, talán segítségükkel megértem az életemet. Emlékezni, emlékezni, most ez a feladat. * Azért mégiscsak megkérdem magamtól, hogy milyen jogon vagyok magyar író. Apám szegedi zsidó, anyám bécsi zsidó, egész rokonságom, környezetem, barátaim zsidók. A Kereskedelmi Akadémiának abban az osztályában, ahová jártam, hatvan-egynéhány fiú közül csak kettő volt keresztény (Romeiser, Kirsch). Természetesen nem állok faji alapon, de nem az lett volna-e a dolgom, hogy a zsidóságot írjam meg? De milyen nyelven? Anyámmal németül beszéltem, apámmal magyarul, de természetesen sokkal kevesebbet. Amióta íróvá lettem, a magyar lett az anyanyelvem De hol van ma is az én tudásom Aranyétól, Illyésétől, József Attiláétól, Móriczétól stb.! Életem kettőssége és tragédiája: német-zsidó családból jöttem magyar írónak, polgár voltam, s kiugrottam a polgárságból, hogy kommunista lehessek. Mi vagyok, mi vagyok hát? Egy elátkozott keverék, amelynek sem fajtában, sem osztályban nincs helye. Még egy megjegyzés: úgy tetszik nekem, mintha egész életemben valami köd lebegett volna köztem és a valóság között. Lágyabbnak, könyörületesebbnek láttam a világot, mint amilyen, hiába tudtam az eszemmel, s tapasz-