Déry Tibor: Börtönnapok hordaléka. Önéletrajzi jegyzetek, 1958 (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1989)

Önéletrajzi jegyzetek, 1958

költő ember volt, én — gyerekszemmel nézve — fukarnak tartottam, amiben megerősítettek a minden hó végén rendszeresen megismétlődő kisebb-nagyobb összetűzések közte és anyám között a háztartási elszámolások idején; a konyhapénz utólag minden alkalommal, de most úgy gondolom, anyám hibájából, kevésnek bizonyult, s apám minden hónap végén kénytelen volt kipótolni. E hóvégi összecsapások már-már szertartásszerűek voltak. Volt apámban valami kicsinyesség, bár ugyanakkor sok gavalléria is. Anyám például gyakran emlegette, hogy utazásaikon sose garasoskodott, egyik házassági évfordulójukon pedig szalvétája alatt találta, szaldírozva, minden kifizetetlen ruha- és egyéb számláját. Halála után anyám két dolog miatt neheztelt rá — ezt több évvel később tudtam csak meg tőle —, az egyik, hogy amikor a Wesselényi utcai házat megvette, azt a saját nevére íratta, tehát tekintélyes örökösödési díjat kellett utána fizetni, a másik, hogy az ügyvédi kamarában nem fizetett be valamilyen nyugdíjalapra, tehát anyám elesett a nyugdíjtól. Apám úgynevezett kicsinyességének sok oka volt: a természete is, a polgári takarékosság, az öregség (abban az időben, amikor én tudtam figyelni), de legfőképp, hogy anyámmal szemben — bárhogy szerette is — nem akarta kiadni egyetlen megmaradt fegyverét, a pénzt. Ezért nem íratta rá a házat. De hogy egyik legfőbb oka a nincstelenségtől, a magatehetetlenségtől való félelem volt, annak szörnyű bizonyságát adta azzal, hogy amikor 1919-ben államosították a házát, akkor a törött lábával, mankójára támaszkodva, felkapaszkodott az ablakpárkányra, s hetvenhat éves korában kivetette magát az utcára. Nem tudta elviselni a gondolatot, hogy kegyelemkenyérre szorul. * Mint mondom, a bécsi család elnyelte apámat, szőröstől-bőröstől. Nagyobb volt bennük az életerő, erőszakosabbak, okosabbak voltak, s bár apám, úgy sejtem, nem volt műveletlen ember, tudása, kultúrája vidékiesebb volt, mint a bécsi családé, főképp anyámé, aki rengeteget olvasott, a német klasszikusokon nevelkedett, franciául is tudott. (Ha van valami írói tehetségem, azt tőle örököltem — bár ne örököltem volna!) Nem emlékszem rá, hogy apámnak lett volna barátja, társasága, legalábbis abban az időben, amikor én már figyelni tudtam; akik házunkba jártak — hamarjában csak dr. Pollák, a Pester Lloyd munkatársára és Liebermann Leó egyetemi tanárra emlékszem —, nyilván anyám kedvéért jöttek. Nagybátyám, Hermann bácsi házában — ő volt a család központja — apám szemlátomást rosszul érezte magát, bár anyámra való tekintettel megkapta a korának járó tiszteletet, a szokottnál is csendesebb volt, vagy tettette az élénkséget. Sok perpatvar lehetett emiatt, melyek-