Déry Tibor: Börtönnapok hordaléka. Önéletrajzi jegyzetek, 1958 (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1989)

Előszó (Botka Ferenc)

adott helyzetben az elmúlt évek felidézése — akarva-akaratlanul is — az önvizsgálat sajátos eszközévé alakult. A számvetésen túl azonban van az Önéletrajzi jegyzeteknek egy további rétegük is, amelyet a börtönélet, a bezártság, a betegség s az elérhetetlennek tetsző szabadulás — a kilenc év! — határoz meg. Természetesen csak közvetve, mert erről írni nem adatott engedély. A tárgyszerű mondatok közül vibrálóan kiérezhető a feszültség, az idegtépő várakozás. Helyenként szinte az a meghatározó élmény, amikről szó sem esik. Az a szorongás, ami az élet és a halál közötti senkiföldjén lengi át a sorközöket. (Ki nem mondott indítékai közé talán odasorolhatjuk Nagy Imre kivégzésének a hírét is.) Hihetünk-e az önértékelő szavaknak? Az emlékezet kihagyásait vagy a jellem és az egyéniség tulajdonságait, fogyatékosságait felnagyító megállapításoknak? Természetesen igen. De amikor őszinteségről szólunk, tekintetbe kell vennünk, hogy írójuknak számolnia kellett azzal is, hogy feljegyzéseit bármikor elvehetik, hogy azokat esetlegfelhasználhatják ellene. Nemhiábahangsúlyozza, nem is egy helyütt: csak magának készülnek, csak nyersanyag, „belső" használatra. Hisz - a fenti meggondolásokon túlmenően - íróként is érzi megformál atl ans águkat, nyersességüket. Bár fenntartásai helyenként jogosak, természetesen ezúttal is túloz felkiáltásaiban: „Rosszak, zavarosak ezek a jegyzetek! ", „Milyen hitványul vannak megírva!" Sőt azt is megértjük, hogy az írói igényesség — szándékosan nem mondunk hiúságot — még ilyen körülmények között is működik, és hevesen tiltakozik az ellen, hogy e sorok valaha is megjelenjenek. Milyen távol van ez a magatartás attól a tiszteletre méltó öntudattól és magabiztosságtól, amely a december 28-i írószövetségi felszólalást áthatotta! Milyen törékeny is az emberi természet! * Miért nem tartjuk, tarthatjuk tiszteletben mégsem az író szándékát? Hiszen a tervezett önéletírás a szabadulást követően elkészült. S az ítélet nincs költőien szárnyaló szövege mellett valóban csikorgó homokszemekként hatnak az egymást minden „rend" nélkül követő emléktörmelékek. (Elég csak gondolatban összehasonlítani a két emlékezés Tóth Árpádra és Füst Milánra vonatkozó részleteit.)

25 Vö. kötetünk 100-107., 121-128. oldalaival, illetve az ítélet nincs 11. és 12. fejezeteivel. Érdekes feladat lenne egyébként - az esztétikai szempontokon túlmenően összehasonlítani: hogyan használja fel az olajozottá vált emlékezet az Önéletrajzi jegyzetekben egyszer már rögzített emlékeket az író barátjáról, Gross Andorról, házitanítójáról, Platzner Hugóról, Szilasiékról, vagy a közvetlen és távolabbi családtagokról.