Déry Tibor: Börtönnapok hordaléka. Önéletrajzi jegyzetek, 1958 (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1989)

Előszó (Botka Ferenc)

Távolabbról kezdve: nem az első és nem az utolsó eset az irodalom történetében, hogy az utókor, az irodalomtörténész nem tartja magát az író egy-egy rossz órájában kimondott vagy leírt tiltó mondatához. S nem azért tesz így, mert illetéktelenül vájkálni kíván mások magánvilágában avagy „élősködni" — az alkotó ember titkainak ,Jtiteregetése" árán. Éppen ellenkezőleg: azért vállalkozik e kényes és tapintatot igénylő feladatra, mert lényegesnek, közérdekűnek tartja az asztalfiókba süllyesztett szövegeket; olyanoknak, amelyek — az író egykori fenntartásai ellenére — elősegítik művei és személyisége mélyebb megismerését. Egyébként ha Déry valóban meg kívánta volna tagadni feljegyzéseit, az ítélet nincs megírása után módjában lett volna megsemmisíteni azokat. Ezt nem tette meg, sőt évek hosszú során át gondosan gyűjtötte, őrizte, s — felesége segítségével — előrendezte a teljes hagyatékát, beleértve a kiadatlan írásokat és levelezést is; mintegy „felajánlva" azokat a „jövő irodalomtörténészeinek" „mindenre kiterjedő szíves gondozására" — ahogy ezt egyik írásában némi malíciával meg is fogalmazta.

26 A kiadást a följegyzések és az ítélet nincs közötti összefüggések is indokolják. A két megfogalmazás sajátos párhuzamán mérhető le ugyanis Déry írói nagysága és alkotó módszerének mibenléte, „műhelytitka". Az, hogy mit, hol és hogyan használt fel a valóságelemekből; milyen nyelvi és strukturális eszközökkel teremtett azokból egy új világot. Ám talán a felhasználtaknál is fontosabb az, ami kimaradt, amiről nem olvashatunk az ítélet nincsben: a gyerekkor, az iskoláztatás élménye, a családés környezetrajz, a századforduló Budapestje. A rövidülő emlékezet azt mondatja az íróval, hogy e helyütt beszél első alkalommal családjáról. Holott voltaképpen ezt tette már évtizedekkel korábban is A befejezetlen mondat írása közben. A feljegyzések ismeretében ki ne ismerné fel a Parcen Nagy családban a Déryk, a Rosenbergek, a Breisachok és a Szilasik egyes képviselőit, azok kombinált, újrarendezetten összegyúrt tulajdonságait! A jövő kutatásainak egyik érdekes feladata lenne kimutatni, hogyan, milyen módon, s főleg milyen lélektani motivációk alapján alakult ki a regény szereplőinek sajátos rendje — a most már ismert valóságelemek felhasználásával — olyanná, amilyenné az írói szándék formálta. (Például, hogy a valós életben játszott szerepeket a regény megfordítottan osztotta ki: Parcen Nagyéknál a meghatározó, a családot irányító egyéniségek az apai ágra, a másodrendűek, a mellékszereplők pedig az anyai ágra jutnak stb.) Lásd Olvasónaplómból, 1964. In D. T.: A napok hordaléka. Bp., 1972. 25. o.