Déry Tibor: Börtönnapok hordaléka. Önéletrajzi jegyzetek, 1958 (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1989)

Önéletrajzi jegyzetek, 1958

képp nem bántott, vagy csak elfelejtettem? Tanácsot viszont gyakran elfogadott tőlem. Illyést különösen gyűlölte, ravasz, hálátlan, törtető, veszélyes, kétszínű, mondta róla; szerinte Kosztolányi is a legrosszabb véleménnyel volt róla (úgyhogy elcsodálkoztam, amikor összes művének minden kötete elé Illyés írta az előszót). Nem sokkal Kosztolányi betegsége előtt még egyszer összekerültek Milánnal: amikor Kosztolányi szerelmes lett, tán válni is akart feleségétől, s Milán Kosztolányi pártján beleavatkozott. Nem tudtam, vagy nincs emlékem arról, hogy milyen mértékben, csak az maradt meg bennem, hogy naponta órákig telefonáltak egymásnak. Milán mindenkinek az életébe, akihez hozzáférhetett, beleavatkozott, mindig erőszakosan, s nem nagyon szerencsés kézzel. Rengeteget telefonált, félórás-egyórás beszélgetések, nekem például versein kívül A kapitány felesége című regényét, négyszáz-ötszáz oldal, telefonon olvasta fel szinte az egészet; ha délben hazajöttem a Florencből, abban a percben, hogy mamával asztalhoz akartam ülni, pontosan megszólalt Milán telefonja. (Mindig érdekelt, amit írt, s kitűnő előadó volt.) Beleavatkozott az emberek életébe, mondtam, például engem el akart idegeníteni Vilitől, s felolvasta a naplójából, amit róla bejegyzett (hogy „csinált"), s amikor Vili egyszer később Pestre jött, neki olvasott fel énrólam. (Vili csak anynyit mondott vissza ebből, hogy szidott.) Amikor legszerelmesebb voltam Arankába, amiről ugyan nem beszéltem neki, de tudta, ráterelte a szót, és mindennek elmondta. Egyszer Berényéknél találkozott Auréllal, akinek másnap ki kellett operálni egy polipot az orrából; tudta, hogy Aurél hipochonder, s addig beszélt neki, hogy milyen veszélyes és fölösleges a műtét, amíg Aurélt ki nem rázta a hideg stb. — Amikor a Gondolatot szerkesztettem, az öngyilkosságról adott egy olyan hosszú tanulmányt, hogy majdnem az egész lapot betöltötte volna, meg volt sértve, amikor visszaadtam. — Némely emberrel kenetteljesen, alázatosan udvarias volt. Azt mondtam neki, ez gőg. — Az — felelte. — Amikor börtönben ültem, anyámat naponta felhívta, s hosszan elbeszélgetett vele, nekem meg egy olyan szép levelet írt, hogy több napra megkönnyebbültem tőle. Nincs emlékem arról, hogy mikor szakítottam meg vele az érintkezést, s hogy haragban váltunk-e el, vagy csak egyszerűen elmaradtam. Az volt az érzésem, nem akarom többé látni; az egész ember csinált, folytonosan szerepet játszik, s mindig túljátssza, nincs fedezet mögötte, s az, amit alakít, a túrhetetlenségig modoros. Régi szép verseit átírta, elrontotta, prózája olvashatatlan. (Tudom, hogy ez az ítélet sokban igazságtalan, s hogy Milánnak sok mentsége van; zsidó írónak kellett volna születnie, itt csak outsider lehetett; egész élete küzdelem volt egy helyért, amely ebben a szűk hazában nem illette meg, ettől ferdült el, művészete is részben.) Új lakását (azt hiszem, egy kis házat vett) már nem ismertem. Közvetlenül felszabadulás