Déry Tibor: Börtönnapok hordaléka. Önéletrajzi jegyzetek, 1958 (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1989)

Önéletrajzi jegyzetek, 1958

utcán. Milán éppoly ügyefogyott volt, mint én, abbahagytuk. Semmi szerelmi tapasztalatra nem tettünk szert ebben a városban, ahol pedig már balkáni, keleti szokásokat ismerhettünk volna meg. Milán kívánságára meglátogattuk az osztrák—magyar követet (én útjaim során soha, illetve egyszer). Ez, Milán szerint, „hanghordozásában" pimasz volt velünk, napokig dühöngött miatta — holott azt hiszem, csak ostoba volt, nem ismerte Milán nevét, s monoklit hordott. Megnéztük egy újabban épült részét is Athénnak, semmilyen volt. Villamoson mentünk valahova, a célhoz érve szóltunk franciául a kalauznak, hogy álljon meg, ez ránk sem hederített, mérgemben magyarul kiáltottam rá, szitkozódva, rögtön lecsengette a kocsit. Visszafelé a hajón volt egy beszélgetésünk, melynek során azt állítottam (helytelenül), hogy az egészséges szaporodás kérdését nyugodtan rá lehet bízni a nőkre, az ösztöneik jól válogatnak. Milán ezt tagadta. Azért említem ezt meg, mert jellemző Milánra, elferdült életére. Dubrovnikban Milán két volt tanítványával találkozott, kik az ottani Schenker szállítócégnél dolgoztak, s többször meglátogattak; féltem, hogy Milán elutazása után rajtam ragadnak. Milán megnyugtatott, hogy ő majd tapintatosan eltanácsolja őket. S valóban, Milán elutazása után nem jöttek el többet, sőt, ha az utcán messziről megláttak, átmentek a túlsó oldalra. Mikor visszakerültem Pestre, Milán elmondta, hogy miben állt a „tapintatos" eltanácsolás: azt mondta a fiúknak, hogy elmebajos vagyok, ne érintkezzenek velem, veszélyes dührohamaim vannak. — Milán elutazása előtt több kiló dohányt vásárolt (már Athénban is), ezt a vámhatáron úgy akarta átcsempészni, hogy háziasszonyunkkal vászonzacskókat varratott a dohánynak, ezeket elutazása reggelén a testére kellett kötöznöm inge alá; úgy megpuffadt tőlük, hogy a kabátját alig bírta felhúzni, mozogni sem tudott, ömlött róla az izzadság, de hazavitte. — Egyik darabját, Catullust nekem ajánlotta, mert rendkívül tetszett. Egy másikat, Henrik királyt — lefordíttatta németre, azt hiszem, Horvát Henrikkel, s elutazott vele Berlinbe, hogy ott elhelyezze; én is ott voltam akkor, de ritkán találkoztunk, mert Milán hajnaltól késő estig talpalt drámája ügyében, sikertelenül. Melyik évben lehetett? Rémlik, mintha Arányiéknál is találkoztunk volna, hol én előzőleg felolvastam Milán verseiből. Szidta Horvát Henriket, hogy rosszul fordított, hogy sok pénzébe került. De egyébként is minden barátjával előbb-utóbb összekülönbözött, kortársaival, akikkel együtt indult (Pádi, Karinthy, Kosztolányi), nem érintkeztek vele, később sorban a fiatalokkal, akiket maga köré gyűjtött; mindig volt egyegy fanatikus tanítványa, aki aztán egy idő múlva elmaradt mellőle (Illyés, Pataki, Gelléri, Zelk, Vas István stb.). Javítgatta kézirataikat, néha úgy átírta őket, hogy nem ismertek rá; egy-egy Füst-novella vagy -vers lett belőlük. Dühös szenvedéllyel próbált belőlük kis Füstöket csinálni. Engem különös-