Déry Tibor: Börtönnapok hordaléka. Önéletrajzi jegyzetek, 1958 (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1989)
Önéletrajzi jegyzetek, 1958
szerből. (De harminc évvel később, amikor Paulussal a Rudolf téren, később Jászai Mari téren laktunk, nyári estéken gyakran hallatszott egy tárogató hangja a Rózsadomb felől.) Vendég kevés járt hozzám, fáradságos volt az út, Tihanyi, Pádiék egyszer-kétszer. Egyszer váratlanul beállított Füst Milán, akit akkor még alig ismertem, s látogatása nagyon megtisztelt (azt hiszem, A próbát dicsérte). A Veronika utcából vonultam be tán 1918 nyarán. A sorozásnál segédszolgálatra tartottak alkalmasnak (hibás jobb karom). Az Üllői úti kaszárnyában már bevonulásom napján beöltöztettek (egy kék pamutnadrágba, mely jóval bokán felül végződött), puskát nyomtak a kezembe, s őrszolgálatra állítottak a börtönudvarban, hiába mondtam, hogy még életemben nem volt puska a kezemben. A keskeny, szűk udvar rácsos ablakai mögött mindenütt leborotvált fejek. Rövid ideig láttam csak el a szolgálatot, mert a rabok lehugyoztak, én visszamentem az emeletre, megkeresni az őrmesteremet, közben egy hadnagyot pillantottam meg a folyosón, annak mondtam el az esetemet, bejelentvén, hogy nem megyek vissza. Másnap reggel századraportra kellett mennem, ahol a szolgálati út megkerülése miatt (mert a hadnagynak, s nem az őrmesternek jelentettem) háromnapi kaszárnyaáristomra ítéltek. A raporton még csak szalutálni sem tudtam rendesen. így kezdődött a katonaéletem. A három napot egy kaszárnyaszobában töltöttem, ahonnét bármikor ki lehetett menni, a többi rab napközben haza is szökdösött, kettesben maradtunk egy cigánnyal, de a piásodik nap én is hazamentem, s olvasnivalót hoztam hazulról. Ezután az Üllői útról a rákosszentaihályi barakktáborba helyeztek át, itt töltöttem két-három hónapot, addigi életem legkeservesebb idejét. A szabadság, függetlenség hiánya, a teljes kiszolgáltatottság más emberek kénye-kedvének. Úgy szenvedtem, mint egy kutya. Tetejében a századparancsnokom még külön kirúgott rám (homoszexuálisnak mondták egyébként), de hogy tulajdonképp mivel, hogyan gyötört, nem emlékszem. Azt hiszem, csak hanggal, durvasággal s „Lagerarrest"-tal. Kiképzésben nem vettem részt, talán egyetlenegyszer, mindig kibújtam valahogy. (1918 nyarán a fegyelem már erősen bomladozott.) A nagy spanyoljárvány engem is elkapott, de 40-41 fokos lázam dacára nem feküdtem a tábor kórházába, ahol minden második ember meghalt. A barakkban hemzsegtek a poloskák, néhányan úgy segítettünk magunkon, amikor betegek voltunk, s nem felehettünk a szabad ég alá, hogy asztalunkon aludtunk, az asztallábakat egy-egy csajka vízbe állítva, de a poloskák a mennyezetről leejtették magukat az alvókra. Néha hazaszöktem este a Veronikába csak azért, hogy megfürödhessek, de reggel ötre már künn kellett lenni a táborban; nemigen aludtam azokon az éjszakákon, nem szólva a kockázatról, hogy egy őrjárat lefog. Egy ilyen alka-