Déry Tibor: Börtönnapok hordaléka. Önéletrajzi jegyzetek, 1958 (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1989)

Önéletrajzi jegyzetek, 1958

lommal valamilyen okból egyszer nem hazamentem, hanem Fazekas barátomhoz, de olyan züllött külsőm volt, hogy a házmester (már zárás után) nem engedett be, hanem felkeltette Fazekast, ez lejött a kapuhoz, úgy vitt fel... (Szüleim valószínűleg nem voltak Pesten, a Wesselényi utcai lakás le volt zárva.) Egy kis könnyebbséget jelentett életemben a Hadialbum. A hadvezetőség díszes albumra gyűjtött előfizetést, melyben a k. u. k. hadsereg haditétteit kívánta megörökíteni (amikor már minden fronton megverték!). Kétfélt kiadást terveztek: egy egyszerűbb 50 koronásat és egy díszes 80 koronását. Aki az előbbire előjegyzett, háromnapi, az utóbbira ötnapi szabadságot kapott. Nem tudom, honnét szereztem pénzt, de egyik előjegyzést a másik után csináltam. Leírhatatlan gyönyörűség volt mindig az a néhány nap: a tiszta'ágy, a csend, a szabadság, a szabadság! Még most is érzem a bőrömön a mosakodás kéjét, a szabad ébredés elmondhatatlan boldogságát. A táborból áthelyeztek, már nem tudom, hogyan, miképp, a tárcaközi bizottságba, egy őrnagy vezette hivatalba, melyről semmi más emlékem nincs, mint hogy a Nádor utcában vagy környékén volt, s hogy ott ismertem meg Olgát, későbbi feleségemet. Az októberi forradalomról is alig tudok valamit jegyezni. A Rózsadombról lejövet azt láttam, hogy rnmdenkinek őszirózsa van a gomblukában, a katonáknak is a sapkájuk mellé tűzve, az Astoria előtt, ahol Terstyánszki, a városparancsnok lakott, tüntetés volt! Nem tudom, mit csináltam, kikkel találkoztam ezekben a boldogan izgatott napokban. Épp az októberi A^ugaf-számban jelent meg egy háborúellenes novellám. Későbbről van néhány szórványos emlékem. Ekkortájt alapították a rövid életű Vörösmarty Akadémiát, Ady elnökletével. Meg voltam sértve, hogy nem vagyok tagja. Az első ülésükről beszélte el Pádi: az elnöklő Ady, kit ekkor már paralízise teljesen hatalmába kerített, mutatóujjával a fekete inges Kassákra mutatott, s nehezen forgó nyelvvel, alig érthetően azt kérdezte, hogy milyen színe van az ingének. - Fekete - mondta a megzavarodott Kassák. — Azt hittem, zöld — felelte Ady, Pádi szerint tudatos gúnnyal. Kassákot akkor még nem ismertem személyesen, de folyóiratukat (Ma) nem értettem, nem helyeseltem. Ady temetésén részt vettem. A Nemzeti Múzeumban ravatalozták fel, néhány íróval együtt csak nagy nehezen tudtunk utat vágni a Múzeumot körülvevő sok tízezernyi tömegen, egy mellékbejáraton át folyosókra jutottunk, melyeken tán fél óráig keringtünk hiába, mert a nagy terembe vezető összes ajtók le voltak zárva. Végül is Füst Milán ököllel, lábbal kezdte döngetni az egyik ajtót, magán kívül üvöltve, hogy engedjenek be, itt van Babits, a hivatalos szónok, s nem tud a ravatalhoz jutni; így kerültünk be. Emlékszem Babits hangjára, mely meglepő erővel és zengéssel betöltötte az egész óriási termet. (Én leghátul húzódtam meg, nem is láttam a szónokot.) A Nyugat Ady-emlékszámába Az utolsó nemzeti költő címen tanulmányt