Déry Tibor: Börtönnapok hordaléka. Önéletrajzi jegyzetek, 1958 (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1989)

Önéletrajzi jegyzetek, 1958

a szoba.) Bartlnak el kellett számolnia az épületre szállított anyaggal, úgy emlékszem, 3 százalékot számíthatott hulladékra; a falak mentén s a sarkokban tudniillik nem lehetett teljes hosszában kihasználni a parkettát. Bükkfából is készült olcsó parketta, de nemigen fogyott vörhenyes színe miatt. Az a körülmény, hogy épületekre s építészekhez kellett járnom, módot adott arra, hogy a munkaidőből a magam számára is lophattam időt, s én bőségesen éltem az alkalommal, de állandó lelkiismeret-furdalásokkal, melyeket nem enyhített az az elhatározásom sem, hogy úgysem maradok meg kereskedőnek, mert a kereskedelem csalásra, az üzletfél, az embertársak érdekeinek kijátszására van alapozva. (Akkor még nem tudtam, hogy a legtöbb egyéb foglalkozás is.) A parkettosztálynak volt egy külön kis kézikasszája, kisebb költségek, palléroknak adott 20—30 koronás megvesztegetések stb. fedezésére, ebből a pénzből a magam számára is költöttem egy időben, magyarul loptam, ugyancsak lelküsmeret-furdalásokkal. Ugyanígy azokból a szivarokból, egyiptomi cigarettákból, konyakból stb., melyekből karácsonykor vagy újévkor az általam felállított lista alapján bőséges raktáram volt, egy nagy beépített szekrény telis-tele, ugyancsak palléroknak, építészeti irodáknak szánt ajándékok. Helyettük részben barátaim szívták el őket. A legnagyobb dologidő mérlegkészítéskor volt, télen, közgyűlés előtt, a munka két-három hónapig is eltartott. 1916-17-ben még Kaposival együtt csináltuk, 1917-18-ban már magam, s ez idő alatt sokat dolgoztam, este tízig-tizenegyig is benn voltam az irodában (détaülírozás). Egy fillér hiány vagy többlet néha egy hétig tartó munkát is adott. Közgyűlés után nagy izgalom volt az irodában: ki mennyi renumerációt fog kapni a Berend által szétküldött borítékokban? Rendszerint csalódással végződött. Egy alkalommal Kaposvárra (vagy Nagykanizsára) kellett leutaznom egy katonai barakktábor építkezésének ellenőrzésére. (A pályaudvarral szemben egy nagy színházépület, de zárva volt.) Egyszer, 1918-ban, már nem tudom, milyen feladattal, leutaztam néhány napra Barcsra, a gőzfűrésztelepünkre, itt megismerkedtem egy Grosman nevű hadifogolylyal, aki elmagyarázta nekem a mensevikek és bolsevikek (ő marxistának mondta őket) közti különbséget. Értelmes fiú volt, a bolsevizmus felé húzott. Barcson Heller volt az igazgató, három lánya volt, a legfiatalabb nagyon szép. Ez később felkerült Pestre (Aurél?), az elmúlt években lakásváltoztatásaim során többször találkoztam vele, a FIK-nél dolgozott. Egy alkalommal a susinei telepen is jártam, azt hiszem, csak vendégségben. A Nasicinak egyik saját, Nina nevű vontatójával a Dunán, Dráván utaztam oda, több napig. Nyár volt, fürdőnadrágban hevertem a fedélzeten, a matrózok időnként leöntöttek egy vödör vízzel. Anyám is Susinén volt akkor? Az igazgatót Leindörfernek hívták, hosszú, nagyon sovány ember. Anyámnak régi vágya volt, hogy