Déry Tibor: Börtönnapok hordaléka. Önéletrajzi jegyzetek, 1958 (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1989)

Önéletrajzi jegyzetek, 1958

úrfi koromból emlékszem egy nagyon hosszú, fekete perzsagalléros és mandzsettás télikabátomra; ezt oly sokáig viseltem, hogy a szőrme teljesen lekopott, le kellett vetetni. Pádi társaságából említem Havas Gyulát. Nagyon tehetséges volt, de nem érte meg, hogy kötete jelenjen meg. Katona volt, nem emlékszem, mikor vonult be, s hogy volt-e fronton. Sápadt, vézna fiú. A Hold utcai kisegítő katonakórházban halt meg, agytumorban. Egy-két nappal halála előtt jártam nála, egészen normális volt, majd elmondta, hogy az éjjel a Gellérthegyen sétált. - Kiengedtek? — kérdeztem csodálkozva. — Ergotint vettem be — felelte —, s kirepültjem] az ablakon. Egészséges korában is fantáziált, tréfált, nem tudtam, hogy a betegség szól-e belőle, vagy ugrat. Padival együtt megnéztük holttestét a hullaházban, azt hiszem, életem első halottját láttam akkor, szörnyű viaszsárga színe volt, s a hasán kívül egy darabka rózsaszín bél dudorodott, nyilván felboncolták. Pádi megrendülését szokása szerint elviccelte. Ez 1918 nyarán lehetett, amikor én is katona voltam, mert emlékszem, Havas Gyulának egy aratószázaddal vidékre kellett volna mennie, s szó volt arról, hogy kikér engem a századomból, s magával visz. A 38-ásóknál szolgált (fekete paroli), én a 32-eseknél, azt hiszem, kadét volt. Padival való barátságom gyakorlatilag elhalt, amikor 1920-ban emigrációba mentem, a hétévi távollétet nem élte túl. Bécsből még írtam neki, s panaszoltam, hogy barátaimtól nem kapok leveleket, azt felelte rá: aki elmegy, azt elfeledik. így lett. Még két emlékem van vele kapcsolatban: emigrációból hazajövet elcsodálkoztam azon, hogy milyen kövér és elegáns. Akkor már Az Est szerkesztőségében dolgozott. Bizonyára többször találkoztunk, de nincs róla emlékem. Én akkor már az irodalom szélsőbaloldalán voltam (Dokumentum), s nyakig elmerülve magánügyeimben (válás, Aranka), a Hadikban töltöttem délutánjaimat, estéimet, így magyarázom. Lehet, hogy a Hadikban találkoztunk. A másik emlék halálának híre, mely, azt hiszem, Dubrovnikban ért (1932-33?), s nagyon felkavart, noha barátságunk már kihűlt. Még egy emlék kér helyet: 1918-ban, nyilván már a forradalom után, Hatvány Esztendő címmel folyóiratot indított, s Padit tette meg szerkesztőnek. Csak néhány száma jelent meg, az egyikben nekem is egy humoros vagy annak szánt novellám. Irodalmi emlékeimet félbeszakítom, lejegyzem, ami egyébként történt velem, körülbelül 1916—17-től kezdve, a Nasiciban, azt hiszem, az új székházba való beköltözés után a parkettosztályba kerültem (két udvari szoba), Kaposi főnöksége alá. Színészarcú, -modorú, az átlaghivatalnoknál műveltebb ember, olvasottsága is volt. Mégsem szerettem. Az övé volt az első, kisebb szoba, melyet üvegfal választott el a másodiktól, hol három íróasztal mellett