Kosztolányi Dezsőné: Karinthy Frigyesről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1988)

Kosztolányi Dezsőné: Karinthy Frigyesről - A párduc

legalábbis ő maga, nagyobb bűnnek vagy nagyobb szégyennek gondol a bevallottaknál. Mindenkinek, de főként minden férfinek első találkozásra már régi ismerőse, barátja, szerelme, testvére, rokona vagy - nagy ritkán — ellensége. Senkit sem tisztel. Orvul beledöf bárkibe, de szemtől-szembe is. Bátor, vakmerő, meghökkentő s ezért mulatságos. Nem alaposan művelt, de pompásan használja mindazt, amit tud vagy éppen akkor olvasott. Sokat és hangosan kacag, lehetőleg másnak a rovására. Központi szemlélete tisztán és bevallottan: nemi. Nem neuraszténiás. Inkább mániás. Sokat és jól eszik, s a vendéglőben, kérdezés nélkül megrendeli az étlap legdrágább fogását, még akkor is a legdrágábbat, ha sejtelme sincs róla, hogy mit is fognak elébe tálalni. Már gyermekkorában is ezt tette — mondja. Egyik fő vágya pénzt költeni, pénzt szórni. Tíz-húsz lépésnyi útra is taxiba ül. Nincs szüksége férfire, csak kalandokra és arra, hogy kipróbálja rajtuk a hatását. A vadak királynője. Az irodalom nem érdekli, a tudományt az irodalomnak elébe helyezi, de csak azért, hogy férje foglalkozását kisebbítse. Ő az irodalom személyes vetélytársa. Időnként ugyan el-elolvas egy-egy könyvet, leginkább külföldi bestsellert, méltányolja is, főként, ha diadalmas nők szerepelnek benne. A legmeghökkentőbb igazságokat s a legmeghökkentőbb hazugságokat ő mondja. Egy ízben megkérdeztem tőle: - Milyen jogon kéred te számon Frici hűtlenségét, amikor te magad nem vagy hű hozzá? — Elég gyalázat, hogy tűri, én nem tűröm — ezt felelte. Mit lehet erre mondani? Hápogtam. Ezeket a feljegyzéseket körülbelül huszonöt évvel ezelőtt vetettem papírra. Fiatalos kegyetlenséggel, gyakran mondogattuk egymásközt a férjemmel, de többi barátainkkal, sőt neki magának is — mert Aranka leplezetlen nyíltsága és kegyetlensége hasonló nyíltságot, hasonló kegyetlenséget váltott ki belőlünk vele szemben —, hogy Arankát csak agyon kell ütni, Arankát csak meg kell égetni, s hogy a középkorban egész biztosan megégették volna. Azóta megtörtént a középkori szörnyűségeknél is szörnyűbb szörnyűség... Nem így képzeltük — mondanom sem kell —, és bármennyire leplezetlenül és kegyetlenül írtam is róla, nem hallgathatom el, hogy egyike azoknak, akik leginkább hiányoznak nekem és többünknek is, akik ismertük, akik harapj 1