Kosztolányi Dezsőné: Karinthy Frigyesről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1988)

Kosztolányi Dezsőné: Karinthy Frigyesről - Házasság, Gyermek, Halál

Ott sírtam, hol senki se látott, Piszkos, züllött helyeken, Mert gyűlölöm én a gyáva pityergést, Utálom s emelyedem. De ha kell még könny, adj jelt, te halott, Nincs vége a tornak, még tart az ebéd Ha elfogy a szemből a víz, adok én Vért is, ha kell, sót is, ecetben epét. És szétfolyok könnyé s a földbe szivárgók, Ha ez kell, halott, teneked: Kimoslak a földből, kiáslak a földből, Kibontom a gyolcsból tetemed. [...] Egy új vízözön pörgesse meg újra A földet, mint gyermek az orsót, S vizek tetején, habzó vizeken Noé bárkája, koporsód. Halott, te halott, anyám, szeretőm, Ó nőm, gyermekem, barátom! Majd szállj ki belőle s adj hírt nekem onnan Ha kikötsz egy új Araráton. A hatéves gyermek nem sírt, amikor édesanyja meghalt. Megírta egy vallomásában, hogy mennyire nem szerette, ha sajnálkoztak rajta, ha szegény kis árvának mondták.

16 Most, csak most, az asszony halálával siratta meg igazán az elveszett anyát is. A gyermek még ellent tudott mondani minden szomorúságnak, a költő, a férfi már nem volt ilyen ellenálló, gátlás nélkül zokog és gyászol. Hamar, hamar gyógyulni szeretne, de nem sikerül. 1919. október 4-én, csaknem egy év múltán, így fejezi be naplójának ezt azelső szakaszát: