Kosztolányi Dezsőné: Karinthy Frigyesről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1988)

Kosztolányi Dezsőné: Karinthy Frigyesről - Házasság, Gyermek, Halál

lakásba, a kis Gabit Vitézek vették magukhoz —, gyakran náluk vetettek neki ágyat, még többször minálunk. Reggel borotválkozott, a tükör előtt állt, beszappanozva, már féüg megborotválkozva. Nézegette magát az erősen megvilágított tükörben. — És ez.az angyal el akarta velem hitetni, hogy ilyen pofára, mint az enyém, féltékeny lehet valaki — mondta keserűen. Kesergett, de haragudott is, nagyon kellett haragudnia, amiért itthagyta őt, elment tőle, meghalt, mint az anyja. Mindössze hat évig volt az övé, akárcsak az igazi édesanya. „Ez ő, az ő stílusa — írja hátrahagyott naplójában, amelyet Ascher Oszkár

7 rendezett sajtó alá — ó, milyen gonosz, milyen émelyítő, elviselhetetlen, fülledt és bódult fájdalom! [...] Ez ő, az ő stílusa, ráismerek! nincs enyhülés, feloldás, pihenés — ez ő, a halálos gyönyör és halálos kín, mely nem ismer középutat, ez ő, tagadása mindennek, ami egyszerű, tiszta derű, elnéző mosoly, [...] ez ő, a fojtó és elviselhetetlen romantika, kavargó mélység, bordó lángok, emberfölötti mámor és embertelen, pokoli gyötrelem, [...] és milyen rettenetesen és hihetetlenül szép volt és milyen szelíd és jó, mint a jóság, hogy elfelejtsem a bölcs bánatot, amire születtem, és ujjongva imádjam az idegen istent, az örömöt! idegen isten, amelyik most cserbenhagyott; ez ő, ráismerek, az ő stílusa, meghalni fiatalon, harminckétéves korában! [...] így halt meg, hogy a poklok minden kínját gyötrődjem át, amiért szerettem, annyira szerettem, hogy nem tudtam beszélni róla — így halt meg, [...] így akarta, hogy a bánatom ne tiszta, bölcs szomorúság — fuldokló, szennyes zuhatag, vér és genny, öklendező undor legyen, hogy ne könnyet, de vért és gennyet sírjak, és úgy forduljak fel, gyalázattal kifosztva, legyőzve, eltaposva — ez ő, ráismerek! ő, a HIÚ!" „Október 28. A lelki sérülés nem gyógyul be soha: de hozzászokik a lélek. Ugy érzem, agyamban daganat képződött, vagy egy éles, idegen tárgyat döftek bele, amikor ő meghalt — ezt a kést nem húzhatom ki belőle, mert hiszen ő halott marad (csak ha feltámadna, ami lehetetlen), de idővel hozzászokik majd az agyam a késhez, és járni fogok vele, mint aki golyót hord a koponyacsontjában. Nyomorék lettem, egész életemre."

8 Ahogy nézem ezeket a sorokat, egy pillanatban meghökkent a zárójelbe tett néhány szó: csak ha föltámadna, ami lehetetlen. A magára maradt férfi agyába a gyász őrületében akkor fészkelődött be, ekkor rögződött meg újból az a gyermekkori elképzelés, amivel annyit foglalkozott későbbi írásaiban, hogy létezik valamiféle másvilág, és hogy a feltámadás lehetséges. Egyébként enélkül a „golyó nélkül a művelt, pompás értelmű, logikusan gondol-