Kosztolányi Dezsőné: Karinthy Frigyesről (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1988)
Kosztolányi Dezsőné: Karinthy Frigyesről - Lehetne élni még talán
utazás közben odahaza voltunk. Ha jött is, nem beszélt, csak ölelgette a férjemet: — Diduskám, Diduskám — mondogatta. Künn a folyosókon sem kérdezgetett tőlem semmit. Hálás voltam neki ezért. Azokat, akik minden fájdalmas részletre kiváncsiak voltak, akik egyre faggattak, legszívesebben kitessékeltem volna. Gyanús érdeklődők, akik mindig csak arra kiváncsiak, hogy mennyit szenved a beteg. A látogatók, kortársak, hol Dezsőnek, hol Desirének, vagy Didének nevezték, egy-egy név a szeretet egy-egy hőfokát jelezte. Frici Diduskája volt a legbensőségesebb. Egyszer, éppen odahaza voltunk, a villában, férjem künn a teraszon feküdt a heverőszékben, Frici eljött hozzánk, miután elment, férjem magához intett engem. Már nehezére esett a beszéd. Fölé hajoltam, s ő suttogva mondta.Karinthy után intve: — Ez a marha volt közöttünk az egyetlen zseni. — így mondta, marha, és így mondta, zseni. A János kórház betegágyán pedig, nem sokkal később, amikor megtudta, hogy Frici is Stockholmba utazott, s hogy meg fogják operálni, keserves zokogásra fakadt. Megsiratta barátját és sajátmagát is. Egész elmúlt fiatalságukat. Miután Karinthy hazajött Stockholmból, az én férjem utolsó óráit élte, Ascher Oszkár szólt Karinthynak: — Ha még látni akarod Didét élve, gyere el most hozzá. Este volt már, november másodika. Ketten felballagtak a János kórház dombjára, de Karinthy nem ment be haldokló barátjához. Csak a vállába húzta megoperált fejét, forgatta, mint akinek az egész feje nehéz, és nem tudja, hogyan helyezze el, úgy, hogy ne fájjon annyira. Azután Ascher Oszkárral lementek a Budavár kávéházba. — Tudod, miért nem mentem be hozzá? — kérdezte Frici. — Mert mi olyan sokszor játszottuk együtt azt, hogy mit fogunk mondani egymásnak, ha az egyik éppen haldoklik, azokat a banális, vigasztaló és megnyugtatni akaró szavakat. Mennyit röhögtünk ezen. És attól féltem, ha bemegyek hozzá most este, ebben a szokatlan időben, ez jut majd az eszébe. 2 Leborult az asztalra és zokogott. Ő is megsiratta barátját és sajátmagát és egész elmúlt fiatalságukat. Idáig még senki se látta őt sírni. Hajnalig együtt ültek ketten a kávéházban. Kosztolányi Dezső délelőtt 11 óra hat perckor hunyta le örökre a szemét. Karinthy még két évet élt. Életének utolsó két esztendejében csaknem naponta jártam én hozzá a kávéházba egy kis emlékért, egy kis múltért. Tudta ezt, és mindennap megajándékozott.
