Varga-Móricz Ida: Heten voltunk (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1984)

tépem a fejem, olyannyira kimerültem. Sokat dolgoztam ebben a hónapban. A tintatartón kívül csináltam 10 dolgot még, amiket egyes példányban égetek, és már el is adtam, még többet is el lehetett volna adni, de nem bírtam többet csinálni. Ezek is itt vannak még: 3 darab, reszketek, hogy karácsonyig kész lehessen az égetéssel a gyár, mert az kb. 60 S-et jelent karácsonyra, soronkívül a tintatartóból kapok 12 példányt. Hanem egy borzasztó nehéz kérdés; a gyárnak s a gipszöntőnek tartozom, amit sehogysem tudok megszerezni, mert ha valamit kapok, elnyeli a háztartás, s ha nem vagyok pontos, félek, hogy ők sem lesznek azok. Most kérnélek, küldd el, ha lehetne, a következő pénzt, a boltosnak én 30 S-et átveszek belőle, én majd megbeszélem vele, mert minden tervem és reményem vész. Mondom a hónap végén legalább 1 milliót várok, de előre nem kérhetem az árát [...] Ha jövő tavasszal kiállításra kerülhetnék, nagyot fordulna a sorsom. Mert ti fogjátok magatok látni, hogy szép az amit csinálok. Csókollak ezer milliószor benneteket, öcsiké nagyon sír. Idátok A kislányokat, drágáimat sokszor csókolom. Zsiga levélfordultával rögtön küldte a választ és a segítséget. 1928. december 5. Kedves Idám! Szombaton táviratilag küldtem pénzt a szövetkezetnek, s nem tudom rendben van-e a dolog. Egészségesek vagyunk, csókollak; fáradt vagyok, míg élek, folyton őrülten kell dolgozni. A te harcodat az élettel meghatottan nézem, bár többet tudnék tenni. Csókollak benneteket Zsiga Bécs, 1928. december Édes Zsigám! Mindkét leveledet egyszerre kaptam meg 20—20 S-gel megterhelve, így megint kisegítettél, s megy minden, mint a karikacsapás. Pompás idea volt a szövetkezettel, most mindent ott vásárlók minden nap