Varga-Móricz Ida: Heten voltunk (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1984)

hogy bocsánatot fog kérni egyszer, ha átlátja ezeket a szörnyű háborodásokat, de most nem lehet ilyet várni tőle, a legkisebb belátást sem. Mikor ő ilyet tesz, valami igazságos, ösztönszerű érzés van benne, mert valamikor — ha ti olyan megfoghatatlanul nagy ellenszenvvel és fölénynyel nem viselkedtetek volna velünk szemben, hogy édesanyám is csak még jobban elfordult tőlünk, hogy nekünk idegen országba kellett menekülnünk, hogy ne érezzük ezt a sok bántalmat, — bizony élhettünk volna, mint más leány, aki a szülei mellett férjhez megy, és az egész család támogatásával él, és mindjárt meg van alapítva az egzisztenciája is az új családnak, úgy másként lehetett volna. De ezt most csak handabandázás, öntudatlan tombolása az élet küzdelmeiben kimerült, öntudatát, emlékezetét elveszített beteg alakzatnak, akiben még él egy akarata az életnek, és nem bír feltámadni. [— J Sokszor vissza kellett térnünk arra a gondolatra, hogy itt annyit, de annyit mozogtunk lakás nélkül, ide-oda vándoroltunk, kitéve kis családunkat mindenki rosszindulatának, hogy édesanyámnak volt egy kis lakása, ahol elfértünk volna, ha a szíve is elég nagy lett volna, de viszont nem lehet, követelni éppen nem. így magunk vagyunk felelősek az életünkért, és ha segítettél, azt végtelen hálával köszönöm. (Mi különben a lakást úgy hagytuk a bútorokkal ott, azzal együtt adták el 30 millióért, és bizony elég csúf dolog volt, hogy nem juttattak belőle számunkra valamit.) Hogy segítesz-e többé bennünket, az teljesen rád van bízva. Magad ellen ne tégy, legfeljebb, ha öntudatodban érzel valami felelősséget értem, mint a család legérettebb tagja.

60 [...] Isten áldjon végtelen szeretettel csókol Idátok [Budapest, 1928. október 8.] Kedves Idám! Egy hete vagyunk csak Pesten, egészségesek vagyunk. Apu rengeteget dolgozik és fáradt. Remélem ti is jól vagytok. Sokszor csókolunk a gyerekekkel együtt. Virág