Mácza János: Eszmeiség–avantgarde–művészet 2. Alkotó módszer és művészi örökség (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1982)

3. A műalkotás eszméje és a képmás

olyan meghatározott valóságos cselekedetek folyamata és eredménye, amelyek összefüggenek a körülményekkel, emberekkel, osztálymeghatározottságú világnézetükkel és konkrét céljukkal. Amikor tehát a művész a maga sajátos nyelvén kifejezi a szóban forgó eszmét, óhajától és szándékától függetlenül nem általában az eszmét fogalmazza meg, hanem az eszmét konkrét öszszefüggéseiben. Ez az első következtetés. Másodszor, a művész a szóban forgó eszmét nem mint gondolati absztrakciót fogalmazza meg, hanem az eszmét létrehozó konkrét folyamat reprodukálása formájában. A művész újból reprodukálja e folyamat feltételeit, körülményeit, okait, eredményeit, művészi formában újraalkotja a folyamatban részt vevő személyeket stb. Képmást ad, amely meghatározott szűz seben (vagy szüzsé segítségével) nyilvánul meg. Mivel azonban a szóban forgó eszme, mint említettük, több valóságos cselekedet (körülmény, személy stb.) gondolati absztrakciója, ez a szüzsé — és a benne alkotott képmás — különféle lehet. A művész a képmás megalkotásában kiindulhat egyik, másik vagy harmadik konkrét esetből, ezeket sajátosan kombinálhatja, szárnyalni engedheti képzeletét, vagyis megfogalmazhatja az eszme különféle értelmezését. Ez a szabadság azonban műve eszméjének értelmezésében nem a „teremtő" abszolút szabadsága e kifejezés idealista értelmében, hanem „felismert szükségszerűség", amelynek osztály- és történelmi határai vannak. Több körülménytől függ, hogy a művész az értelmezés melyik útját választja a lehetséges utak közül. A mi esetünkben például a hősiesség szóban forgó eszméjét ki lehetett volna fejezni a ciompók (a városi szegények) felkelésének leverésével kapcsolatban „a haza megmentőjének" képmása révén; ha a művész a dicstelen, áruló Michèle di Landót vagy Cosimo Medici condottieréjét, Francesco Sforzát stb. ábrázolja. Ez a megoldás azonban osztályszempontból nem lett volna előnyös. S nemcsak azért nem, mert Lando ,,hőstettei" után hamarosan lelepleződött, Sforza pedig megteremtette a „saját" hercegségét Milánóban, hanem elsősorban azért nem, mert képmásuk ingerelte volna azokat a társadalmi rétegeket, amelyekkel a Mediciek ravasz politikája igyekezett fenntartani az „osztálybékét". Éppen ezzel a politikával és a benne visszatükröződő valóságos helyzettel volt a leginkább összhangban annak a tematikának és szüzsének a megválasztása, amelyeket az „egyetemes emberi jelentés" álarcában lehetett tálalni. Erre a célra a legjobban az eszme értelmezésének vallásos burka, a történelmi-legendás szüzsé felelt meg. Ezzel kapcsolatban merült fel az ifjú Dávid alakja. Ez azonban még nem elég annak megértéséhez, hogy miért éppen Dávidot találták ezek a művészek a legmegfelelőbbnek. Nem kis szerepet játszottak itt egy-