Mácza János: Eszmeiség–avantgarde–művészet 2. Alkotó módszer és művészi örökség (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1982)

1. A konkrét vizsgálat módszertani előfeltételei

nek következtében a tartalom, a „valóságos viszonyok", mint Marx mondta, náluk formává válnak, e valóságos viszonyok absztrakciói pedig tartalommá, „lényeggé". Minden a feje tetején áll. Ezt nem csupán olyan általános művészetelméleti kategóriák értelmezésében látjuk, mint a „stílus", a „típus" stb., hanem a művészet olyan kevésbé általános fogalmainak értelmezésében is, mint a „tér", a „ritmus", a „szín", a ,Jcolorit" stb. Ebben a vonatkozásban a nem-dialektikus megközelítési mód példája lehet V.M. Fricsének az a sikertelen kísérlete, hogy „szociológiailag megmagyarázza" a tonalitás, a kolorit és a színek váltakozását a festészet történetében (A színek szociológiája c. fejezet a Művészetszociológiában). Friese arra alapozza magyarázatát, hogy általános oksági kapcsolatot mutat fel két tényező — az osztály „pszichoideológiája" és a festészet színessége — között. — Másik, pozitivista jellegű példát szolgáltatnak egyes olyan konstruktivistáknak és formalista építészeknek a szín, a forma és a tömeg befogadásáról kidolgozott elméletecskéi, akik a „pszichoideológiát" „pszichofiziológiával" cserélik fel. Koncepcióik ettől nem válnak sem dialektikusabbá, sem materialistábbá. Az önmagában mozdulatlan osztály és a mozdulatlan fiziológiai befogadás egyformán távol van a fejlődés materialista felfogásától, az osztályok és egyes tagjaik konkrét tevékenységének materialista megítélésétől. A történelmi materializmus kategóriái (osztály), az empirikusan létező tények (szín, tér, ritmus stb.) a nem-dialektikus és nem-konkrét értelmezés következtében idealista fogalmakká válnak, annak ellenére, hogy materialista szellemben akarták vizsgálni őket. Pedig ha ezeket a dolgokat konkrétan nézzük, nem általában a fogalom szempontjából, s nem is a csupasz empirizmus, hanem a fogalmak valóságos tartalma szemszögéből, abból a szemszögből: mi tükröződik vissza bennük, — mindenekelőtt azt kell megállapítanunk, hogy nem valamilyen általános „térrel", nem valamilyen fiziológiai „ritmussal", nem is a spektrum „színeivel" van dolgunk, amelyek valahogyan kívülről kerülnek bele a műalkotásba és kapják meg ott helyüket a magukkal vitt abszolút természeti tulajdonságok révén, hanem a térrel, a színnel, a ritmussal stb. a művészetben ,mint a társadalmi tudat különleges formájában. Az adott ritmus, szín itt nem mint abszolútum, nem mint csupasz valóság jelenik meg előttünk (noha valóban léteznek), hanem mint a tudatosodás kifejeződése, fonná ja, mint meghatározott valóság visszatükröződése. A ritmusban, a színben stb. már benne van a környező valóság meghatározott értelmezése. Ezek szervesen beépültek a művészet nyelvébe, sajátosan — nem szavakkal, hanem színnel, vonallal, síkkal, tömeggel stb. — kifejezett képzetté vagy fogalommá váltak. Következésképpen elsősorban mint olyan fogalmakat kell elemeznünk őket,