Mácza János: Eszmeiség–avantgarde–művészet 2. Alkotó módszer és művészi örökség (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1982)
1. A konkrét vizsgálat módszertani előfeltételei
lyesebb, mensevik objektivizmus, amely lemond a történelem tényeinek megítéléséről, pártos vizsgálatáról. A gyakorlatban (a művészetelméleti és művészeti gyakorlatban) csak akkor tudjuk majd ártalmatlanná tenni részint a kispolgári törekvéseknek ezeket a közvetlen jelentkezéseit, részint a saját sorainkban érvényesülő kispolgári befolyás megnyilvánulásait, ha teljesen birtokba vesszük a dialektikus módszert. Művészettörténeti irodalmunkban a történelmi tényekkel kapcsolatos minden koncepciónak általános fogyatékossága mindenekelőtt az volt, hogy nem értették meg vagy nem eléggé értették meg a marxi—lenini dialektikát. Marx azt írta Proudhonról, hogy „főleg történeti ismeretek hiányában nem látta, hogy az emberek, miközben termelőképességeiket fejlesztik, vagyis miközben élnek, bizonyos viszonyokat fejlesztenek ki egymás között, s hogy e viszonyok mikéntje e termelőképességek módosulásával és növekedésével szükségszerűen változik. Nem látta, hogy a közgazdasági kategóriák csak absztrakciói ezeknek a valóságos viszonyoknak, hogy csak annyiban igazságok, amennyiben e viszonyok fennállnak". 17 Marx e szavai teljesen ráillenek azokra a művészettörténészekre, akik, Proudhonhoz hasonlóan, oly lelkesen kínálgatják stílus- és típuskategóriáikat — az egész művészettörténetet átfogó egyetemes kategóriákként. Ilyen típuskategóriák náluk a „szintetikus" és a „differenciált", a „monumentális" és az „intim", a „tektonikus" és az ,^tektonikus" stb. művészet. Ugyanilyen módon jelentkezik úton-útfélen a szociológiai irodalomban a „realizmus", az „impresszionizmus", a „barokk" és a többi stíluskategória. Proudhont illetően Marx levonja a következtetést: „Proudhon úr nem állítja közvetlenül, hogy az ő szemében a polgári élet örök igazság; közvetve mondja ezt, amikor isteníti azokat a kategóriákat, amelyek gondolati formában a polgári viszonyokat fejezik ki. A polgári társadalom termékeit spontánul keletkezett, saját élettel rendelkező, örök lényeknek tekinti, mihelyt kategóriák formájában, gondolati formában jelennek meg előtte. Ennélfogva nem emelkedik a polgári látókör fölé." 18 Ez a következtetés teljes egészében érvényes a mi művészettörténészeinkre is, akik például kijelentették, hogy a „realizmus" vagy ,impresszionizmus" valamilyen örökké létező stílus, amely a konkrét gyakorlatban hol „feudális módon", hol „polgári módon", hol „proletár módon" nyilvánul meg. E teoretikusok szerint ily módon az „örök lényeg", az „örök tartalom" csupán új formákat ölt. En17 Levél P. V. Annenkovnak. MEM 27. köt. Bp. 1971. 433.1. 18 Uo., 435-436.1.
