Mácza János: Eszmeiség–avantgarde–művészet 2. Alkotó módszer és művészi örökség (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1982)

1. A konkrét vizsgálat módszertani előfeltételei

A művészettudomány terén gyakran — sőt nagyon is gyakran — olyan a helyzet, hogy konkrét magyarázat helyett, a gyakorlat konkrét segítése helyett a művészetet körülbelül úgy magyarázzák, mintha egy mérnök a szerelőkből és sofőrökből álló hallgatóságnak eképpen „taglalná" a gépkocsi lényegét: ,A gépkocsi közlekedési eszköz, amely egy belső égésű motor révén halad. A gépkocsi igen gyors, nagy terhet bír el, 30—50 lovat pótol." Mindez persze teljesen helytálló. Mégis az effajta oktatónak rögtön az első előadást követően kiadnák az útját. Mert a fenti „ismeretek" alapján semmiképpen sem lehet sem megismerni, sem kijavítani, sem összeszerelni a gépkocsit. Hogy a gépkocsit megértsük, tudnunk kell a karburátorról, a gyertyákról, a lendkerékről stb., ezek lényegéről és egymás közötti kapcsolataikról. Tudni kell, hogy a gépkocsi sok alkatrésze közül egy (a belső égésű motor) a domináns, a döntő, ami csak a többi alkatrész jelentőségének megmutatásával s azokkal való konkrét összefüggésben érthető meg. Ugyanez a helyzet a művészetben is. Ennek ellenére itt mégsem háborodik fel senki sem azon, hogy a művészettudósok és kvázi-művészettudósok nagy része azzal magyarázza a művészetet, hogy a művészet „ábrázol", „eszmét fejez ki", hogy sajátossága a ,Jcépi formában" van — és pont. ,A gépkocsi olyan szekér, amely ló nélkül mozog." Az ilyen „művészettudomány", amely az önmaga számára sem tisztázott „képmás" körül topog, az egyes tételek igazsága és helyessége ellenére egy bizonyos szakaszban nemcsak egyre értelmetlenebb egy helyben topogássá, nem csupán a gyakorlat rossz segítőjévé, hanem éppenséggel a gyakorlat fékjévé válik. Kézbe kell venni a ,.karburátorokat",a lendkerekeket", megkell magyarázni kialakulásuk, fejlődésük folyamatát, felépítésüket és hatásukat - lényegük és összefüggésük megértése alapján. Aligha szorul külön bizonyításra, hogy mind a művészettudomány, mind a művészi gyakorlat további fejlődése szempontjából milyen nagy jelentőségű az, hogy tudományunk a lenini konkrétság szintjére emelkedjen. Mindezt a további fejezetekben kell bebizonyítanunk. Itt most csak egyetlen példát említünk. A mi művészetünk egyik legfőbb sajátossága — mindennapos kapcsolata a proletariátus harcával, a műalkotás pártossága. E pártosság lenini követelménye elméleti tekintetben ma már beleépült az élenjáró szovjet képzőművészek valamennyi általános megnyilatkozásába. Nem mondhatjuk azonban el, hogy ez a követelmény ugyanennyire vagy legalább megközelítőleg ugyanennyire érvényesül a gyakorlatban is. A művészet területén a pártosság lenini jelszavának realizálásában ugyanis az első lépésnek — a műalkotás eszmei telítettségéért, forradalmi tematikájáért vívott harc tekinthető. Ez azonban csak kezdete