Mácza János: Eszmeiség–avantgarde–művészet 2. Alkotó módszer és művészi örökség (Irodalmi Múzeum, Budapest, 1982)

Botka Ferenc: Előszó

Elsőként a lineáris ábrázolás különböző változatainak fejlődését, összefüggéseit veszi sorra, s e konkrét tényanyag elemzéséből, összehasonlításaiból vonja le azokat az általános érvényű következtetéseket, amelyek a faktúra egyéb elemeire, változataira is egyetemlegesen érvényesek. Az első — genetikus", s távolról a szociológiai iskola „desifrírozási" manővereire emlékeztet. Tételesen fogalmazva a következőképpen hangzik: A megformálás, a faktúra nem puszta eszköz, közömbös „technikai" fogászanem ugyanúgy ideologikus közvetettségű, mint a képmás. Állítása igazolását Mácza a művészet hajnalán keletkezett barlangrajzok ábrázolásmódjának az értelmezésével kezdi. Rámutatva arra, hogy már azok faktúrája sem egységes. Míg ugyanis a mitikus célzattal készült állatábrázolások aprólékos pontossággal igyekeztek visszaadni, például a bölény testének, mozgásának minden részletét, addig az emberek rajzai — sematikusak, csupán kontúrszerűek, egyetlen folttal jelöltek. Mögöttük - úgy tetszik — nincsenek mágikus elgondolások. Csak jelezni kívánják a vadász mozgását: futását, célzását, fegyvervetését, menekülését stb. Lényegre koncentráltan — absztrakt szűkszavúsággal ragadják meg a jelenséget. A kétféle ábrázolásmódban a szerző a művészi megjelenítés két alapvető lehetőségét, típusát véli felfedezni: a valósághű, realisztikus - és a torzító, expresszív megformálásét. A továbbiakban az emberábrázolás területére szűkíti vizsgálatait, s azon belül végzi el ideologikus indítású összehasonlításait. Ezek rendkívül érdekes összefüggésre hívják fel a figyelmet. Az expressziv-torzító vonalvezetés történetéből a következő példákat emeli ki: bizánci festészet, távol-keleti (indiai és japán) vallási ábrázolások, Oscar Kokoschka önarcképe. A filologikus aprólékossággal elvégzett tartalmi elemzések és összevetések meglepő eredménnyel zárulnak: a megformálás hasonlósága ellenére e művek a legkülönbözőbb ideológiai elgondolásokat fedik. Az ősember kezében a „torzítás" — valóságos, „evilági" összefüggések kifejezésének, kiemelésének az eszköze. Ezzel szemben a bizánci festészet manírja (megnyúlt arcokkitágult szemek, lebegő testtartás stb.) éppen az ellenkezőt: a valóságtól való elfordulást, a természetfölöttiséget, a vallás, a túlvilág primátusát hangsúlyozza. Hasonló indítékokból deformál a távolkeleti művészet is, de meghagyja az emberi test általános arányait. Az érzelmeket és indulatokat — felhúzott szemöldök, kiáltástól szétfeszített száj — az arc keretein belül ,,hozza" elnagyolt foltokban. (Annak az emberközpontúbb, csupán mitologikusán színezett vallásfelfogásnak megfelelően, amely a keresztény aszkézistől és metafizikától megkülönböztette.)